„Anyával élni? Az szóba sem jöhet!” – Egy családi döntés súlya

– Nem, Zsolt, ezt most komolyan mondom: anyával élni szóba sem jöhet! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszafogni a remegést a hangomban. A lányom, Lilla, az asztalnál ült, és a matekháziját írta, de éreztem, hogy minden szavunkat hallja. Zsolt csak nézett rám, szemeiben egyszerre volt megértés és fáradtság.

– Értem, hogy nehéz, de mégiscsak az anyád – mondta halkan. – Egyedül van, és most, hogy elvesztette a lakását…

A szavak visszhangzottak bennem. Az anyám. Az a nő, aki gyerekkoromban minden döntést helyettem hozott meg, aki sosem engedte, hogy saját akaratom legyen. Emlékszem, ahogy esténként sírva bújtam az ágyamba, amikor megint összeveszett apámmal, vagy amikor rám zúdította a nap összes feszültségét. Most pedig itt állok, felnőttként, saját családdal, és ugyanazokat a dilemmákat érzem, mint tízévesen.

– Lilla miatt sem – folytattam csendesebben. – Nem akarom, hogy azt érezze, amit én éreztem…

Zsolt sóhajtott. – De most más lenne. Te már nem vagy gyerek. Te irányítod az életedet.

De tényleg? Vagy csak azt hiszem? Mert ahogy anyám felhívott tegnap este – „Kislányom, nincs hová mennem. Nálatok lenne egy kis hely?” – abban a pillanatban újra kicsinek éreztem magam. Újra ott volt bennem az a görcsös félelem: ha nemet mondok, rossz ember vagyok? Ha igent mondok, elveszítem önmagam?

Aznap este nem tudtam aludni. Lilla szobájából halk zene szűrődött ki, Zsolt már rég álomba merült mellettem. Én pedig csak bámultam a plafont és visszapörgettem az emlékeket: a karácsonyokat, amikor anyám mindenkit irányítani akart; a vasárnapokat, amikor apám csendben tűrt; azokat az estéket, amikor azt kívántam, bárcsak máshol lennék.

Másnap reggel Lilla odajött hozzám reggeli közben.

– Anya, tényleg ide fog költözni nagyi? – kérdezte félénken.

– Nem tudom még, kicsim – válaszoltam őszintén. – De szeretném tudni, te mit gondolsz erről?

Lilla vállat vont. – Szeretem nagyit… de néha olyan szigorú velem is. És félek, hogy akkor te is szomorú leszel.

Ez a mondat úgy ütött szíven, mintha pofon vágtak volna. Hát ennyire átlátszó vagyok? Ennyire örökölhető a fájdalom?

Aznap délután átmentem anyámhoz. A lakásában már dobozokban álltak a könyvek és edények. Ő az ablak előtt ült egy kopott fotelben.

– Megjöttél – mondta szárazon. – Gondolom eldöntötted.

Leültem vele szemben.

– Anya… én nem tudom ezt megtenni magammal. Nem tudom újra átélni azt, amit gyerekként kellett. Szeretlek, de nem tudok veled egy fedél alatt élni.

Anyám arca megkeményedett.

– Mindig is önző voltál – vágta oda. – Mindig csak magadra gondoltál.

A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Lehet… de most végre magamra kell gondolnom. És Lillára is.

Csend lett. Anyám nem nézett rám többet. Felálltam és elindultam az ajtó felé.

Otthon Zsolt várt rám.

– Hogy ment? – kérdezte halkan.

– Nehéz volt… de muszáj volt kimondanom.

Lilla odabújt hozzám.

– Anya… ugye most már minden rendben lesz?

Megsimogattam a haját.

– Nem tudom, kicsim… de most először érzem úgy, hogy tényleg én döntöttem el valamit az életemben.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam kiállni magamért? Ti mit tennétek a helyemben?