Két év csend: Amikor a lányom elfordult tőlem

– Miért nem hív már fel? – kérdeztem magamtól újra és újra, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a teáscsésze felett. Az ablakon túl szürke volt az ég, és a szél végigsöpört a panelházak között. Zsuzsa, a szomszédom, épp akkor kopogott be, kezében egy doboz házi süteménnyel.

– Ella néni, hoztam egy kis almás pitét. Tudja, hogy nem szeretek egyedül enni – mondta mosolyogva, de a szemében ott volt az aggodalom.

Leültem vele szemben, és próbáltam elrejteni a könnyeimet. Két éve nem hallottam semmit a lányomról, Annáról. Se egy üzenet, se egy telefonhívás. Mintha egyszerűen kitörölte volna az életéből az anyját.

– Tudja, Zsuzsa, néha azt érzem, mintha már nem is léteznék neki – mondtam halkan.

Zsuzsa letette a villáját. – Mi történt maguk között? Ha nem túl fájdalmas…

Sóhajtottam. A szavak nehezen jöttek, de úgy éreztem, most vagy soha.

– Anna mindig érzékeny lány volt. Az apja halála után még közelebb kerültünk egymáshoz. De amikor megismerkedett Gáborral, minden megváltozott. Nem tetszett nekem a fiú – túl harsány volt, túl magabiztos. Megmondtam Annának is. Talán túl keményen fogalmaztam… Egy veszekedés után elköltözött Gáborhoz. Azóta csak néha keresett. Aztán két éve… teljes csend.

Zsuzsa bólintott. – Néha a gyerekek azt hiszik, mindent jobban tudnak.

– Lehet, hogy hibáztam – folytattam remegő hangon. – De csak jót akartam neki! Nem akartam, hogy szenvedjen. Aztán amikor egyszer találkoztunk az utcán, Gábor ott volt vele. Anna rám sem nézett. Mintha idegen lennék.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Zsuzsa megszorította a kezem.

– Próbált már írni neki?

– Többször is. Karácsonykor képeslapot küldtem, születésnapján ajándékot hagytam az ajtaja előtt. Semmi válasz. Néha azt gondolom, talán tényleg jobb nélkülem az élete.

A csend súlyos volt közöttünk. Az óra kattogása töltötte be a szobát.

– Tudja, Ella néni – szólalt meg végül Zsuzsa –, az én fiam is eltávolodott tőlem egy időben. De aztán visszataláltunk egymáshoz. Talán Annának is idő kell.

Felnéztem rá. – De mi van, ha sosem jön vissza? Ha örökre elvesztettem?

Zsuzsa elmosolyodott. – Az anyai szeretet nem múlik el. Talán most még haragszik magára vagy magára haragszik… de egyszer biztosan hiányozni fog neki az anyja.

Aznap este sokáig ültem a sötétben. Elővettem Anna régi fényképeit: az első nap az óvodában, a ballagása, az esküvője… Mindegyiken ott voltam mellette. Most pedig csak az emlékek maradtak.

Másnap reggel újra próbálkoztam: írtam egy levelet Annának.

„Drága Anna! Nem tudom, miért haragszol rám ennyire, de szeretném, ha tudnád: mindig szeretni foglak. Hiányzol minden nap. Ha egyszer úgy érzed, hogy beszélgetni szeretnél velem, itt leszek. Anyád”

A levelet bedobtam a postaládájába. Hazafelé menet találkoztam Gáborral az utcán. Rám sem nézett, csak elfordult. A szívem összeszorult.

Otthon Zsuzsa várt rám egy csésze teával.

– Írtam neki – mondtam halkan.

– Jól tette – bólintott Zsuzsa. – Most már rajta a sor.

Azóta is minden nap várom a választ. Minden telefoncsörgésre összerezzenek, minden postás érkezésekor reménykedem. De csak a csend válaszol.

A magány néha elviselhetetlennek tűnik. Az emberek azt hiszik, hogy az idő begyógyítja a sebeket – de vannak sebek, amik csak mélyülnek az évek alatt.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy csak az élet sodort minket ilyen messzire egymástól? És ha egyszer újra találkozunk… lesz még mit mondanunk egymásnak?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik örökre megmaradnak?”