Miért néztem vissza? – Egy magyar család története a széthullás szélén

– Miért néztem vissza? – ziháltam magamban, miközben a panelház lépcsőházában visszhangzott a feleségem kiabálása. – Miért nem mentem csak tovább, mint mindenki más?

– Gábor! – ordította Éva, a feleségem. – Ne hagyj itt! Ne most!

A karomban ott feküdt a kisfiam, Marci, akinek a lábai úgy lógtak, mint rongybabáé. A szomszédok ajtajai résnyire nyíltak, mindenki hallgatózott. Éva arca könnyes volt, a haja csapzott, a hangja rekedt. Anyám a háttérben állt, karba tett kézzel, arcán az a tipikus magyar szigorúság, amit csak az ismer, akit vidéken neveltek fel.

– Mondtam én neked, hogy ebből csak baj lesz – sziszegte anyám. – Egy ilyen gyerekkel… Hát ki bírja ezt ép ésszel?

– Elég! – csattantam fel. – Elég volt ebből a beszédből!

Éva zokogott. Marci némán nézett rám, nagy barna szemeiben félelem és valami furcsa bizalom keveredett.

A történetünk nem volt különleges. Egy átlagos magyar család voltunk Újpesten: két dolgozó szülő, egy kisfiú, panelház, hitel a lakáson, hétvégi nagyszülő-látogatások vidéken. Mindenki azt hitte, hogy rendben vagyunk. Csak mi tudtuk, hogy minden nap harc.

A baj akkor kezdődött, amikor Marci megszületett. A terhesség alatt minden rendben volt, de a szülés komplikált lett. Az orvosok sokáig nem mondtak semmit, csak annyit: „Majd meglátják.” Éva hetekig sírt. Anyám azonnal kimondta: „Ez nem normális.”

Az első diagnózis: agyi bénulás. Nem tudtuk felfogni. Éva napokig nem kelt fel az ágyból. Én dolgozni jártam, de minden reggel úgy éreztem, mintha egy kő ülne a mellkasomon.

A család széthullott. Anyám minden hétvégén feljött vidékről és csak mondta-mondta:

– Gábor fiam, gondolj magadra is! Egy ilyen gyerek mellett tönkremész! Éva is csak sír… Nem lehet ezt bírni.

Éva viszont harcolt. Rehabilitációra vitte Marcit, fejlesztő tornára járt vele, mindent elolvasott az interneten. Én próbáltam segíteni, de egyre inkább kívülállónak éreztem magam a saját családomban.

Egy este Éva rám nézett:

– Gábor, segíts! Nem bírom egyedül! Kérlek…

– Mit akarsz tőlem? – fakadtam ki. – Dolgozom egész nap! Hazaérek, és csak sírsz! Marci ordít! Anyám kioktat! Mit csináljak még?

– Szeresd őt! – suttogta Éva.

De én már nem tudtam szeretni senkit. Csak menekülni akartam.

Egyre többet maradtam bent a munkahelyemen. Kollégáim kérdezgették:

– Minden rendben otthon?

Hazudtam: persze.

Aztán jött az első igazi törés. Egyik este Éva összepakolt egy bőröndöt.

– Elmegyek anyámhoz vidékre Marcival. Ha kellünk még neked, gyere utánunk.

Csak bámultam rá. Nem tudtam megszólalni.

Anyám diadalmasan nézett rám:

– Na látod! Mondtam én!

Hetekig nem láttam őket. A lakás üres volt és hideg. A tévé ment egész éjjel, de nem emlékszem semmire abból az időből.

Végül Éva visszajött. De már nem volt ugyanaz az asszony. A szemében eltűnt a fény.

Egyik este Marci sírt a szobájában. Éva kimerülten ült az ágy szélén.

– Gábor… – kezdte halkan –, ha nem tudsz velünk lenni… inkább menj el végleg.

Felálltam és elmentem sörért a sarki boltba. Ott ültem a padon a játszótér mellett és néztem a többi apát, ahogy fociznak a gyerekeikkel. Irigyeltem őket. Irigyeltem azt az életet, amit már sosem kaphatok vissza.

Aztán egy nap találkoztam Zsuzsával a munkahelyemen. Ő volt az új titkárnő: mosolygós, kedves, mindig megkérdezte, hogy vagyok-e jól.

Egy este együtt maradtunk bent túlórázni.

– Gábor – mondta halkan –, látom rajtad, hogy valami bánt…

Elmeséltem neki mindent. Ő csak hallgatott és megsimogatta a kezemet.

Aznap este nem mentem haza.

Másnap reggel Éva hívott:

– Hol vagy?

Hazudtam: bent aludtam az irodában.

Ez így ment hónapokig. Zsuzsa lett a menedékem. Vele újra férfinak éreztem magam – nem csak egy kudarcot vallott apának.

Végül Éva megtudta az igazat. Nem kiabált. Csak annyit mondott:

– Menj el.

Elmentem anyámhoz vidékre. Ott ültem a régi gyerekszobámban, körülöttem régi tankönyvek és focilabdák.

Anyám boldog volt:

– Végre visszakaptalak!

De én csak üresnek éreztem magam.

Évek teltek el így. Zsuzsával sem lett semmi komolyabb: ő fiatalabb életet akart, én pedig már csak árnyéka voltam önmagamnak.

Egy nap kaptam egy levelet Évától:

„Marci most ballag az általánosból. Ha akarsz jönni…”

Elmentem az ünnepségre. Marci mankóval járt ugyan, de mosolygott. Éva mellett egy férfi állt – talán új társ? Nem tudom.

Marci rám nézett:

– Szia apa!

Nem tudtam mit mondani.

Most itt ülök egyedül ebben a panelban és csak azt kérdezem magamtól: miért néztem vissza azon a napon? Miért nem mentem tovább? Vajon ha akkor máshogy döntök… boldogabb lett volna valaki közülünk?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elmenekült?