„Anyósom helyett a családomat választottam – de ő másképp döntött”

– Anya, kérlek, csak most az egyszer! – szinte könyörögtem, miközben a telefonba suttogtam, hogy a gyerekek ne hallják meg a hangom remegését. – Annyira fáradt vagyok, Zsófi egész éjjel lázas volt, Marci pedig már harmadik napja nem akar óvodába menni. Csak egy délutánra lenne szükségem, hogy végre aludjak egyet…

Az anyósom, Ilona hangja a vonal másik végén hideg és távolságtartó volt. – Drágám, tudod, hogy mennyire szeretem az unokáimat, de ma délután találkozóm van a barátnőimmel. Már hónapok óta szervezzük. Majd máskor, jó?

Letettem a telefont, és éreztem, ahogy a düh és a tehetetlenség összeszorítja a torkomat. Gábor éppen akkor lépett be az ajtón, kezében egy zacskóval – valószínűleg megint anyjának vitt valamit. – Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Semmi – feleltem halkan, de a hangom elárult. – Csak… Ilona nem tud ma jönni. Megint.

Gábor sóhajtott, de nem szólt semmit. Tudtam, hogy neki sosem mond nemet az anyja. Ha Ilona hívja, hogy csöpög a csap vagy elromlott a mosógép, Gábor azonnal ugrik. De ha én kérek valamit… mindig van valami fontosabb.

A gyerekek közben ott ültek az asztalnál, Zsófi lázasan bámulta a kakaóját, Marci pedig csendben rajzolt. Olyan fáradt voltam, hogy alig bírtam állni.

Este, amikor végre ágyba kerültek, Gábor mellém ült a kanapéra. – Tudod, anyu is magányos. Apa halála óta csak én vagyok neki…

– És mi? Mi nem vagyunk fontosak? – tört ki belőlem. – Én is egyedül vagyok egész nap két gyerekkel! Nekem ki segít?

Gábor csak nézett rám nagy szemekkel. – Ne haragudj…

Másnap reggel Ilona felhívott. – Jaj, drágám, olyan jól sikerült tegnap a találkozó! Képzeld, Marika elmesélte, hogy az unokája már zongorázik…

Nem bírtam tovább. – Ilona, tudod, mennyire csalódottak voltak tegnap a gyerekek? Zsófi egész nap azt várta, hogy jössz. Marci rajzolt neked egy képet.

A vonal túloldalán csend lett. – Sajnálom… De nekem is jár egy kis öröm az életben.

Aznap este Gábor későn jött haza. Láttam rajta, hogy feszülten gondolkodik. – Anyu panaszkodott neked? – kérdeztem.

– Nem… Csak… Nem tudom, mit csináljak. Nem akarom megbántani egyikőtöket sem.

– De közben mindkettőnket bántod – mondtam halkan.

A következő héten Zsófi még mindig beteg volt, én pedig egyre kimerültebb. Egyik este Marci odabújt hozzám: – Anya, miért nem szeret minket mama?

Összeszorult a szívem. – Dehogyisnem szeret titeket! Csak néha elfoglalt…

De magamban tudtam: Ilona mindig talál időt arra, ami neki fontos. És Gábor is.

Egy péntek délután aztán betelt a pohár. Gábor ismét anyjához rohant egy csöpögő csap miatt, engem pedig otthon hagyott két síró gyerekkel és egy halom mosatlannal.

Felvettem a kabátomat és becsuktam magam mögött az ajtót. A gyerekekkel együtt lementünk a játszótérre. Ott ültem a padon, néztem őket és sírtam.

Egy másik anyuka odajött hozzám: – Jól vagy? Segíthetek valamiben?

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott: – Nálunk is ugyanez van. Az én férjem is mindig az anyját választja helyettem…

Hazafelé menet eldöntöttem: nem fogok többé könyörögni senkinek. Ha Ilona nem akar részt venni az életünkben, hát így lesz. Én viszont mindent megteszek azért, hogy a gyerekeim sose érezzék magukat másodrangúnak.

Este Gábor halkan mellém ült: – Haragszol rám?

– Nem haragszom – mondtam –, csak elfáradtam abba, hogy mindig nekünk kell alkalmazkodni mindenki máshoz.

Csend lett közöttünk. Talán most először értette meg igazán, mennyire fáj ez nekem.

Azóta sok minden változott. Kevesebbet kérünk Ilonától, és többet támaszkodunk egymásra. Néha még mindig fáj látni, mennyire hiányzik a nagymama a gyerekeknek – de legalább már nem áltatom magam.

Vajon hányan érzitek ugyanezt? Hány családban van az anyós mindig fontosabb mindenkinél? És mikor jön el az a pillanat, amikor végre magunkat választjuk?