„Nem vagyok a család cselédje!” – Egy magyar nő harca az önbecsülésért és a boldogságért

– Nem vagyok a család cselédje! – kiáltottam, miközben a kezem remegett a mosogatórongyon. A hangom visszhangzott a panelkonyha csempéin, és egy pillanatra mindenki megdermedt. Anyósom, Ilona néni, a férjem, Gábor, sőt még az anyám is, aki épp a vasárnapi húslevest kavargatta mellettem. A tízéves fiam, Marci, ijedten nézett rám az asztal mellől.

– Na, most már tényleg elment az eszed, Zsuzsa? – sziszegte Ilona néni. – Minden rendes asszony tudja, hol a helye!

A szívem hevesen vert. Gyerekkorom óta azt hallgattam: „A család az első! Egy nőnek mindent el kell viselnie.” De most, negyvenegy évesen, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez nem igazságos. Hogy én is ember vagyok, nem csak egy láthatatlan gép, aki főz, mos, takarít, dolgozik és mindenki kedvében jár.

Az egész ott kezdődött, amikor Gáborral összeköltöztünk. Akkor még hittem abban, hogy majd minden más lesz. Hogy ő más lesz. De ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem magam, mint a saját életem statisztája. Minden reggel én keltem elsőnek: szendvicset csináltam Gábornak és Marcinak, közben már a vacsorán járt az eszem. Munka után rohantam haza, boltba mentem, főztem, tanultam Marcival. Gábor? Ő leült a tévé elé vagy elment focizni a haverokkal.

Anyósom minden hétvégén nálunk volt. Ha nem jött át személyesen, akkor is telefonált: „Zsuzsikám, ugye vasárnapra lesz mákos guba? Gábor szereti!” Vagy: „Ablakot mostál már? Az én időmben minden héten ragyogott!”

Az anyám sem volt jobb. Ő azt mondta: „Tudod, lányom, nekem is nehéz volt apáddal. De tűrni kell! Az asszony dolga ez.”

Egyik este későn értem haza. A munkahelyemen is rám sózták a pluszfeladatokat – „Zsuzsa úgyis mindent megold!” –, otthon pedig várt a mosatlan hegyekben. Gábor a kanapén feküdt.

– Miért nem segítesz? – kérdeztem halkan.
– Fáradt vagyok – felelte anélkül, hogy rám nézett volna.
– És én? Én nem vagyok fáradt?
– Te jobban bírod az ilyesmit.

Akkor éreztem először azt a furcsa dühöt. Hogy miért természetes mindenki számára, hogy nekem mindent bírnom kell? Hogy én nem lehetek fáradt?

A következő hétvégén Ilona néni már reggel nyolckor becsörtetett.
– Zsuzsa! A függönyt is le kéne venni! Meg hát… nézd csak meg azt a sarkot! – mutatott vádlón egy apró pókhálóra.

Anyám közben a konyhában sóhajtozott:
– Látod, mennyi dolgod van? Az én időmben három gyereket neveltem fel egyedül!

A fejem zúgott. Marci közben odasomfordált hozzám:
– Anya… segítsek valamiben?

Ránéztem. A kisfiam volt az egyetlen ebben a házban, aki észrevette rajtam a fáradtságot.

Aznap este Gábor későn jött haza. Focimeccs volt a haverokkal. Amikor belépett az ajtón, már vártam rá.
– Le kéne ülnünk beszélni – mondtam.
– Most? Fáradt vagyok.
– Mindig fáradt vagy! – csattantam fel.
– Mi bajod van már megint?
– Elegem van abból, hogy mindent nekem kell csinálnom! Nem vagyok cseléd!

Gábor csak nézett rám értetlenül.
– Ezt most honnan veszed? Anyám is mindig ezt csinálta apámnak!
– És boldog volt tőle? – kérdeztem vissza.

Nem válaszolt. Csak bement a hálóba és becsapta maga mögött az ajtót.

Másnap reggel anyám hívott.
– Mi ez a cirkusz? Ilona mondta, hogy kiabáltál vele!
– Anya… én csak szeretném, ha néha rám is gondolna valaki.
– Ne légy önző! A család az első!

Letettem a telefont és sírtam. Úgy sírtam, mint gyerekkoromban, amikor apám kiabált velem valami semmiség miatt.

A következő napokban próbáltam beszélni Gáborral. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem bírom tovább ezt egyedül. Hogy szeretném, ha ő is részt venne a házimunkában. Hogy nem csak kenyérkereső társra vágyom mellette, hanem partnerre is.

De ő csak annyit mondott:
– Ha nem tetszik, csináld máshogy!

Egy este Marci odabújt hozzám:
– Anya… miért vagy mindig szomorú?
– Nem vagyok szomorú… csak fáradt vagyok.
– Akkor pihenj egy kicsit! Én segítek elpakolni.

A kisfiam szavai jobban fájtak bárminél. Hogy már ő is látja rajtam a terhet.

Egy hét múlva eldöntöttem: változtatni fogok. Először csak annyit tettem, hogy nem mostam ablakot hétvégén. A függöny maradt. Ilona néni persze rögtön szóvá tette:
– Zsuzsa! Ez szégyen!
– Ha zavarja, vegye le maga! – feleltem csendesen.

Gábor duzzogott napokig. Anyám megsértődött. De én először éreztem azt: lélegzem.

Elkezdtem esténként sétálni menni Marcival. Néha beültünk egy cukrászdába egy krémesre. Máskor csak sétáltunk a Duna-parton és beszélgettünk az élet nagy dolgairól.

A munkahelyemen is nemet mondtam egyszer-kétszer: „Most nem tudom vállalni ezt a pluszmunkát.” A főnököm meglepődött – de elfogadta.

Otthon lassan változni kezdtek a dolgok. Gábor először csak morogva vitte le a szemetet. Aztán egyszer elmosogatott magától. Ilona néni továbbra is kritizált mindent – de már kevésbé érdekelt.

Egy este Marci odabújt hozzám:
– Anya… mostanában többet mosolyogsz.
– Igen… mert végre úgy érzem: élek.

De tudjátok mi volt a legnehezebb? Nem az anyósommal vagy Gáborral szembeszállni – hanem azzal az örökölt hanggal magamban: „Egy nőnek mindent el kell viselnie.”

Most már tudom: nem kell mindent elviselni. Nem kell cselédnek lenni senki mellett sem.

De vajon hány magyar nő él még mindig ebben a csapdában? És vajon mikor lesz végre természetes nálunk is az egyenlőség otthon?