Egy pillanat, ami mindent megváltoztatott – Erik elvesztése
– Hol van Erik? – kiáltottam kétségbeesetten, miközben végigrohantam a kertünkön. A nap már lemenőben volt, a fák árnyéka hosszúra nyúlt a fűben, és minden bokor mögött azt reméltem, hogy előbukkan majd a kisfiam mosolygós arca. De csak csend volt, és a szívem egyre hevesebben vert.
– Nem láttam, Anikó – szólt oda Zsolt, a férjem, miközben a ház másik oldalát kutatta át. – Talán csak elbújt valahova. Tudod, mennyire szeret bújócskázni.
De én már éreztem, hogy valami nincs rendben. Erik sosem ment messzire, mindig visszaszaladt hozzám, ha hívtam. Most viszont csak a szél zizegése válaszolt.
A szomszéd, Marika néni is átjött, aggódó arccal kérdezte:
– Segítsek keresni? Talán átszaladt hozzánk is.
A fejemben egyre csak zakatolt a gondolat: a tó. Az a fránya kis tó az utca végén, amit mindig elkerültünk, mert tudtam, mennyire veszélyes lehet egy ekkora gyereknek. De Erik kíváncsi volt, mindig mindent látni akart.
Futottam. A lábaim alig bírták tartani a tempót, ahogy a tóhoz értem. Ott voltak a kis lábnyomok a sárban. És ott volt Erik kék sapkája is, amit reggel adtam rá.
A következő percek ködösek. Zsolt kiabált, én sírtam, valaki már hívta a mentőket. A víz hideg volt, amikor beugrottam utána. Eriket kiemeltük, de már nem lélegzett.
A mentősök próbálták újraéleszteni, de én már tudtam… Tudtam, hogy elveszítettem őt.
Azóta minden nap ugyanazokkal a kérdésekkel ébredek: Miért nem figyeltem jobban? Miért nem zártam be a kaput? Miért nem voltam ott vele minden pillanatban?
A házunk üres lett. Erik játékai ott hevernek a nappaliban, mintha bármelyik pillanatban visszajöhetne játszani. Zsolttal alig beszélünk. Ő magába zárkózott, esténként csak ül az erkélyen és bámulja az eget. Néha hallom, ahogy halkan sír.
Az anyósom minden nap átjön. Próbál segíteni – főz ránk, takarít –, de néha úgy érzem, csak még jobban fojtogat a jelenléte.
– Anikó, erősnek kell lenned – mondja újra meg újra. – Erik azt szeretné, ha boldog lennél.
De hogyan lehetnék boldog? Hogyan lehet túlélni egy ilyen veszteséget?
A barátnőim is próbálnak támogatni. Kata egyszer azt mondta:
– Az idő majd begyógyítja a sebeket.
De én nem akarom, hogy begyógyuljon. Félek attól, hogy egyszer már nem fog fájni ennyire – mert akkor tényleg végleg elveszítem őt.
A temetés napján az egész utca ott volt. Mindenki hozott virágot. Marika néni zokogott mellettem:
– Olyan jó kisfiú volt…
Zsolt keze remegett az enyémben. A pap beszélt valamit az elfogadásról és Isten akaratáról, de én csak Erik arcát láttam magam előtt.
Azóta eltelt három hónap. Próbálok visszatérni a munkába – tanítónő vagyok –, de minden kisgyerek Erikre emlékeztet. Egyik nap az egyik kisfiú odajött hozzám:
– Tanító néni, miért sírsz?
Nem tudtam mit mondani neki.
Zsolttal egyre többet veszekszünk. Ő azt mondja, tovább kell lépnünk. Én viszont nem tudok. Egy este kiabáltam vele:
– Te nem szeretted eléggé! Ha szeretted volna, most nem lennénk itt!
Ő csak nézett rám könnyes szemmel:
– Én is elvesztettem a fiamat…
Aznap este külön szobában aludtunk.
A családunk széthullóban van. Az anyósom szerint új gyereket kellene vállalnunk – „az majd segít”. De én nem akarok másik gyereket. Én Eriket akarom vissza.
Néha kimegyek a tóhoz. Leülök a partjára és beszélek hozzá:
– Sajnálom, kisfiam… Anya hibázott…
A víz csendesen hullámzik, mintha válaszolna.
A faluban sokan suttognak mögöttünk. „Miért nem figyeltek jobban?” „Hogy lehet ilyet hagyni?” Néha úgy érzem, mindenki engem hibáztat – de legjobban én magamat.
Az idő múlik, de a fájdalom marad. Próbálok kapaszkodni abba a kevés jó emlékbe: amikor Erik először mondta ki azt, hogy „anya”, amikor együtt sütöttünk palacsintát vasárnaponként…
De minden emlék végén ott van az üresség.
Most itt ülök az ablak előtt és nézem az őszi esőt. Vajon valaha képes leszek megbocsátani magamnak? Vagy örökké ebben az árnyékban kell élnem?
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán továbblépni egy ilyen veszteség után?