Gyere, amikor csak tudsz – Egy magyar család titkai

– Gyere, amikor csak tudsz! – hallottam a telefonban, és a hangja úgy hasított belém, mintha valaki hirtelen letépte volna rólam a bőrt. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögre körül. A férjem, Gábor, már aludt a hálóban, a tévé halkan duruzsolt. A hang a vonal másik végén ismerős volt, túl ismerős.

– Judit? – suttogtam vissza, mintha attól félnék, hogy Gábor meghallja.

– Igen. Kérlek, Eszter, szükségem van rád. Most. – Judit hangja egyszerre volt könyörgő és parancsoló.

Felálltam, az ablakhoz mentem, néztem a sötét budapesti utcát. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Judit a húgom volt – vagyis… mindig is annak tartottam, de az utóbbi években inkább egy idegennek éreztem.

– Mi történt? – kérdeztem végül.

– Anya… Anya kórházban van. Nem mondta el neked? – hangja remegett.

– Nem… – válaszoltam döbbenten. – Miért nem szólt senki?

– Mert anya azt mondta, ne szóljak neked. Hogy neked elég bajod van így is.

A falnak dőltem. Anyám mindig is így gondolkodott: Eszter erős, Eszter mindent kibír. De most… most már nem voltam biztos benne.

– Jövök – mondtam halkan.

A kabátomat felkaptam, cipőt húztam, és kiléptem az éjszakába. A lépcsőházban visszhangzottak a lépteim. Az autóban ülve végig Juditra gondoltam. Gyerekkorunkban elválaszthatatlanok voltunk. Ő volt a bohóc, én a jó tanuló. Ő mindig bajba keveredett, én mindig kihúztam belőle. Aztán felnőttünk, férjhez mentünk – ő kétszer is –, gyerekeink lettek, és valahogy minden megváltozott.

A kórház folyosóján Judit várt rám. Karikás szemekkel, kócos hajjal, de még mindig ugyanazzal a makacs fényességgel a szemében.

– Végre! – ölelt át szorosan. – Anya jobban van, de… beszélnünk kell.

Leültünk egy műanyag székre a folyosón.

– Mi történt? – kérdeztem újra.

Judit sóhajtott.

– Anya elesett otthon. Nem akart segítséget kérni, de szerencsére a szomszéd meghallotta, hogy kiabál. Most már stabil az állapota, de…

– De?

– Eszter… nekem most nem megy. A gyerekek… Zoli megint elköltözött tőlünk. Egyedül vagyok mindennel. Nem tudom vállalni anyát is.

Éreztem, ahogy a harag lassan felkúszik bennem.

– És én? Nekem nincs családom? Nekem nincs munkám? Gáborral hónapok óta alig beszélünk egymással! A lányom Angliában él, csak akkor ír rám, ha pénz kell neki! Szerinted nekem könnyű?

Judit lehajtotta a fejét.

– Tudom… de te mindig mindent megoldasz…

Felnevettem keserűen.

– Igen? Szerinted? Akkor miért érzem magam minden reggel úgy, mintha egy szakadék szélén állnék?

Csend lett köztünk. A folyosón egy idős nő zokogott halkan egy ajtó mögött.

– Mi lesz anyával? – kérdeztem végül.

– Ápolót kéne fogadni… De anya azt mondta: „Csak Eszterre számíthatok.” Tudod milyen makacs.

– Persze hogy tudom! – csattantam fel. – Mindig csak rám számított! Amikor apu meghalt, amikor te elköltöztél Debrecenbe… mindig én maradtam itt vele!

Judit szeme megtelt könnyel.

– Sajnálom…

Sóhajtottam. Megfogtam a kezét.

– Nem haragszom rád. Csak… fáradt vagyok.

Aznap éjjel anyám ágya mellett ültem. Néztem az öregedő arcát, ahogy aludt. Gyerekkoromban azt hittem, ő mindent tud. Most először láttam benne a törékeny embert.

Másnap reggel Gábor hívott.

– Hol vagy? Nem szóltál semmit!

– Anyám kórházban van – mondtam fásultan.

– Mi történt?

Elmondtam mindent röviden.

– Segítsek valamiben? – kérdezte halkan.

Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy törődést hallottam a hangjában.

– Nem tudom… Talán csak azt szeretném, ha végre valaki engem is megölelne.

Csend lett a vonalban.

A következő hetekben minden napomat anyám mellett töltöttem. Judit néha beugrott egy órára, de mindig sietett vissza Debrecenbe a gyerekekhez és a saját káoszához. Gábor próbált segíteni otthon: főzött, mosogatott, de köztünk még mindig ott lebegett valami kimondatlan feszültség.

Egyik este anyám felébredt és magához intett.

– Eszter… ne haragudj rám! Mindig rád támaszkodtam… De te vagy az erősebb lányom.

Elsírtam magam.

– Nem vagyok erős! Csak nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek!

Anyám megsimogatta az arcomat.

– Sajnálom…

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az erős? Vagy csak mindenki ezt várja tőlem?

Egy héttel később Judit felhívott:

– Eszter… Zoli visszajött hozzám. Megpróbáljuk újra. De félek… Félek attól, hogy megint egyedül maradok mindenben.

Sóhajtottam.

– Judit… én is félek. Attól félek, hogy egyszer csak nem bírom tovább ezt az egészet.

A következő napokban Gábor egyre többet beszélgetett velem esténként. Elmesélte a munkahelyi gondjait, én pedig végre el mertem mondani neki: magányos vagyok mellette is.

Egy este leült mellém a kanapéra és megfogta a kezemet.

– Eszter… szeretném újrakezdeni veled. Próbáljuk meg!

Néztem rá könnyes szemmel.

– És ha nem megy?

– Akkor legalább elmondhatjuk: mindent megtettünk érte.

Anyám lassan jobban lett és hazamehetett. Judit néha meglátogatta őt Debrecenből, de továbbra is én voltam „az erős” lány. Gáborral lassan újra közeledtünk egymáshoz – nem volt könnyű, de legalább már nem voltunk idegenek egymás mellett.

Egy este anyám hívott:

– Köszönöm neked mindent! Nélküled nem ment volna…

Letettem a telefont és sírtam. Nem tudom pontosan miért: talán a fáradtságtól, talán attól a kimondatlan szeretettől és bűntudattól, ami egész életemben ott lappangott bennem.

Most itt ülök az ablak előtt és azon gondolkodom: vajon tényleg csak azok bírják el mások terheit is, akiknek soha senki nem engedi meg, hogy összeomoljanak? Vagy egyszer mindenkinek joga van gyengének lenni?