Egy nővér végső áldozata: A ház átírása a húgára, akit sajátjaként szeretett
– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem, Réka! – kiáltottam, miközben a kulcsokat remegő kézzel dobtam az asztalra. A nappali sarkában állt, karba tett kézzel, és nem nézett rám. Az ablakon túl a novemberi eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet utánozná.
Gyerekkorunk óta mindenki azt mondta, hogy nem vagyunk igazi testvérek. Féltestvérek vagyunk, de én mindig úgy szerettem őt, mintha a saját vérem lenne. Amikor anyánk meghalt, apánk újranősült, és Réka született. Sokan azt mondták, hogy féltékeny leszek rá, de én inkább védelmezni akartam. Ő volt az én kis húgom, akit minden bajtól meg akartam óvni.
Az életem akkor fordult fel fenekestül, amikor a férjem, Gábor, hirtelen szívrohamban meghalt. Egyedül maradtam a nagy házban Zuglóban, ahol minden sarokban ott voltak a közös emlékek. A gyász hónapjai alatt csak Réka tartotta bennem a lelket. Minden este felhívott, néha átjött főzni vagy csak csendben ült mellettem. Akkoriban azt hittem, semmi sem választhat el minket.
Aztán jött az ő tragédiája: kiderült, hogy a párja, Márk – akit már családtagnak tekintettem – megcsalta. Réka összetört. Hetekig nálam lakott, sírt az éjszakákon át. Próbáltam erős lenni érte, ahogy ő is mellettem állt Gábor halála után. Együtt próbáltuk összerakni az életünket.
Egyik este Réka a konyhaasztalnál ült, kezében egy pohár borral. – Nem tudom, hogyan tovább – suttogta. – Nincs pénzem albérletre, és Márk mindent elvett tőlem.
Akkor született meg bennem a döntés: – Maradj itt velem. Ez a ház most már a miénk.
De Réka nem akarta elfogadni. – Nem akarok a nyakadon élni.
– Nem is kell – válaszoltam. – Átíratom a házat a nevedre. Így biztonságban leszel.
Sokáig ellenkezett, de végül beadta a derekát. Az ügyvédnél ülve alig tudtam aláírni a papírokat; remegett a kezem. De úgy éreztem, helyesen cselekszem.
Az első hónapokban minden rendben ment. Újra együtt nevettünk, főztünk, néztük a régi magyar filmeket vasárnap esténként. Aztán Réka egyre többször jött haza későn. Először azt hittem, csak új barátokat szerzett. De egy este részegen jött haza, és összevesztünk.
– Ez már nem a te házad! – vágta a fejemhez.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Aznap éjjel nem aludtam. Másnap reggel próbáltam beszélni vele:
– Réka, mi történik veled? Miért viselkedsz így?
– Elegem van abból, hogy mindig te vagy az erősebb! Mindig te mented meg a világot! Most végre az enyém is lehet valami!
Nem értettem. Hiszen mindent érte tettem.
A következő hetekben egyre távolabb kerültünk egymástól. Réka új barátokat hozott haza, bulikat rendezett. Egy nap arra értem haza, hogy idegenek ülnek a nappalimban és nevetnek azon a kanapén, ahol Gáborral annyi estét töltöttünk.
– Kérlek, hagyd abba ezt! Ez nem te vagy! – könyörögtem neki.
– Most már én döntök! – felelte hidegen.
Végül odáig fajult a helyzet, hogy Réka ügyvédhez fordult: hivatalosan is felszólított arra, hogy költözzek ki a házból. Az én házamból! Az otthonomból!
Az utolsó estén még egyszer körbejártam a szobákat. Megsimogattam Gábor fényképét, elbúcsúztam minden emléktől. Réka nem volt otthon; talán jobb is így.
Most egy kis albérletben lakom Kőbányán. Néha hallom az utcán gyerekeket nevetni, és eszembe jutnak azok az évek, amikor még minden rendben volt köztünk.
Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon helyesen cselekedtem? Megérte ekkora áldozatot hozni valakiért? Vagy csak vakon hittem abban, hogy a szeretet mindent legyőz?
Ti mit tettetek volna az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak határok még a testvéri szeretetben is?