Egy véletlen találkozás tíz év után – Zoltán megbánása, amiért elveszítette Évát

– Zoltán, meddig fogod még ezt csinálni? – Éva hangja remegett, ahogy az ajtófélfának támaszkodott. A konyhában álltam, a kabátomat még le sem vettem, és már megint későn értem haza. Az asztalon kihűlt vacsora, a levegőben feszültség.

– Fáradt vagyok, Éva. Ne kezdjük el megint – morogtam, és a hűtőhöz léptem, hogy kivegyek egy sört. Nem néztem rá, mert féltem attól, amit a szemében látnék: csalódást, fájdalmat, talán már közönyt is.

– Nem hiszek neked – mondta halkan. – Már nem is próbálod elrejteni. Tudom, hogy valami van. Vagy valaki.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg esőcseppek az ablaküvegen. Egy pillanatra minden csendes lett bennem. Tényleg ennyire átlátszó vagyok? Vagy csak Éva ismer túl jól?

Az utóbbi hónapokban minden megváltozott. A munkahelyemen egyre több lett a túlóra, de nem csak ezért maradtam távol otthonról. Egy ideje már nem találtam helyem Éva mellett. A beszélgetéseink üresek voltak, a közös esték feszültek. És akkor jött Anna.

Anna a cégnél új kolléganő volt. Eleinte csak együtt ebédeltünk, aztán egyre többet beszélgettünk. Olyan könnyedén nevetett a vicceimen, mint Éva régen. Nem történt köztünk semmi – legalábbis ezt ismételgettem magamnak –, de minden gondolatom körülötte forgott. Hazudtam Évának, magamnak is.

Azon az estén Éva nem szólt többet. Csak nézett rám hosszasan, aztán csendben elment lefeküdni. Én pedig ott maradtam a konyhában, egyedül a gondolataimmal és a kihűlt vacsorával.

Néhány hét múlva minden felrobbant. Egy közös barátunk látta Annával egy kávézóban – semmi különös nem történt, de elég volt ahhoz, hogy elinduljon a pletyka. Éva kérdőre vont, én pedig tagadtam mindent. Azt mondtam, csak barátok vagyunk. De a szemében láttam: már nem hisz nekem.

Egy este aztán Éva összepakolt néhány ruhát és elment az anyjához. A lakás üres lett nélküle. A csend szinte fájt. Próbáltam írni neki üzenetet, de nem válaszolt. Anna is eltávolodott tőlem – talán megérezte, hogy csak menekülök valami elől.

Eltelt tíz év.

Az életem ment tovább – vagy inkább vonszoltam magam előre nap mint nap. Új munkahely, új lakás, néhány futó kapcsolat, de egyik sem jelentett semmit igazán. Néha hallottam Éváról: férjhez ment egy orvoshoz, született két gyereke. Boldognak tűnt a közös ismerősök elmondása alapján.

Egy novemberi délután azonban minden megváltozott.

A Nyugati pályaudvaron siettem át a peronon, amikor megláttam őt. Éva állt ott egy piros esernyővel, mellette egy kisfiú és egy kislány ugrált pocsolyákban. Megálltam – mintha földbe gyökerezett volna a lábam.

– Szia, Zoltán! – szólt oda mosolyogva.

A hangja ugyanolyan volt, mint régen: meleg és kedves. A gyerekek kíváncsian néztek rám.

– Szia… – nyögtem ki végül.

– Ők az én gyerekeim – mutatott rájuk büszkén. – Andris és Lili.

– Nagyon szépek… – mondtam halkan.

Éva bólintott, aztán néhány percig csak álltunk ott csendben. Aztán megszólalt:

– Hogy vagy?

Hazudhatnék neki – mondhatnám, hogy jól vagyok –, de valamiért most nem ment.

– Hiányzol – mondtam ki végül alig hallhatóan.

Éva szeme megtelt könnyel, de csak mosolygott tovább.

– Már más életünk van, Zoltán. De remélem, te is megtalálod egyszer azt a békét, amit én most érzek.

A gyerekek türelmetlenkedni kezdtek, Éva elköszönt és elindult velük az esőben. Ott maradtam egyedül a peronon, miközben az emberek elsiettek mellettem.

Aznap este órákig ültem az ablak előtt és bámultam ki a sötétbe. Vajon tényleg ennyire egyszerű lenne? Elengedni mindent? Megbocsátani magunknak?

Most már tudom: egyetlen döntés is elég ahhoz, hogy mindent elveszítsünk. De vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden félresiklott? Vagy örökre cipelnünk kell a múlt terhét?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani magunknak azokat a hibákat, amik miatt elveszítettük azt, akit igazán szerettünk?