Hogyan próbáltam távol tartani a hívatlan rokonokat, akik minden családi eseményt tönkretettek

– Már megint itt vannak! – suttogtam anyámnak, miközben az ablakon át láttam, ahogy Laci bácsi és Irén néni kiszállnak a régi, rozsdás Opel Astrájukból. A húgom, Zsófi, épp a tortát díszítette a konyhában, apám pedig a kertben próbálta beindítani a grillsütőt. A születésnapom volt, de már előre éreztem, hogy nem rólam fog szólni.

Anyám csak legyintett. – Ne törődj velük, fiam. Majd elüldögélnek egy sarokban.

De én tudtam, hogy nem így lesz. Laci bácsi mindig hangos volt, szerette magára vonni a figyelmet. Irén néni pedig mindenbe beleszólt: mit főzünk, hogyan terítünk, ki mennyit eszik. Az előző karácsonykor is ők voltak azok, akik szóvá tették, hogy „ezek a mai fiatalok már nem tudnak rendesen ünnepelni”.

Amint beléptek, Laci bácsi máris harsányan köszönt: – Na, mi újság, gyerekek? Hoztunk egy kis házi pálinkát! – és már töltötte is ki magának és apámnak. Irén néni pedig azonnal kritizálni kezdte Zsófi tortáját: – Hát ez elég lapos lett, nem gondolod?

A levegő megfagyott. Apám rám nézett, mintha azt mondaná: „Tarts ki!” De én éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Az egész család feszült volt miattuk, minden alkalommal.

Az este folyamán Laci bácsi egyre hangosabb lett. A pálinka elfogyott, és ő már a borosüveget kereste. Irén néni pedig anyámat oktatta ki arról, hogyan kellene rendesen főzni a töltött káposztát. A húgom sírva ment fel az emeletre.

Ekkor döntöttem el: elég volt.

Másnap reggel leültem anyámmal beszélgetni. – Anya, ezt nem lehet tovább csinálni. Minden ünnep tönkremegy miattuk. Nem lehetne valahogy finoman megmondani nekik, hogy csak akkor jöjjenek, ha meghívjuk őket?

Anyám sóhajtott. – Tudod jól, hogy nálunk a család szent dolog. Ha most megsértjük őket, évekig nem beszélnek majd velünk. És mit mond majd a többi rokon?

De én nem hagytam annyiban. Felhívtam Zsófit is.

– Zsófi, te is így érzed?
– Persze! Már rettegek minden ünneptől. Miért nem lehet végre kimondani?

Összeültünk családi tanácsra. Apám csak hallgatott, de láttam rajta: ő is belefáradt már ebbe az örökös feszültségbe.

Végül megbeszéltük: legközelebb meghívót küldünk ki mindenkinek – de csak azoknak, akiket valóban szeretnénk látni. A többieknek udvariasan jelezzük majd, hogy most szűk körben ünneplünk.

Eljött Zsófi ballagása. Szívem a torkomban dobogott, amikor elküldtük az üzenetet Laci bácsinak és Irén néninek: „Kedvesek vagytok nekünk, de most csak a legszűkebb családot hívtuk meg.” Nem válaszoltak.

A ballagás napján végre felszabadult volt a hangulat. Zsófi ragyogott, anyám mosolygott, apám is viccelődött. Mindenki jól érezte magát – egészen addig, amíg meg nem jelent Laci bácsi és Irén néni az ajtóban.

– Hát ezt meg hogy gondoltátok? – kérdezte Irén néni sértetten. – Mi vagyunk a család!

A levegő ismét megfagyott. Anyám zavartan motyogott valamit, apám elfordult.

Én azonban most nem hátráltam meg.

– Nézzétek – mondtam határozottan –, nagyon szeretünk titeket, de most tényleg csak szűk körben szerettünk volna ünnepelni. Szeretném, ha ezt tiszteletben tartanátok.

Laci bácsi arca elvörösödött.
– Hát ilyen hálátlan gyerekeket! Mi mindent megtettünk értetek!

Irén néni sírva fakadt és kiviharzott az udvarra.

A család döbbenten hallgatott. Zsófi odajött hozzám és megszorította a kezem.

Aznap este anyám csendben ült mellettem a kanapén.
– Talán túl kemények voltunk – mondta halkan.
– Lehet – válaszoltam –, de végre egyszer rólunk szólt az ünnep.

Azóta eltelt fél év. Laci bácsiék nem keresnek minket. A többi rokon is suttog mögöttünk: „Micsoda szégyen!” De mi végre nyugodtan ünneplünk együtt.

Néha mégis elgondolkodom: vajon tényleg helyesen tettük? Hol van az egészséges határ a családi összetartás és az önvédelem között? Vajon mások is küzdenek ezzel? Ti mit tennétek a helyemben?