„Nem vagyok a te anyád!” – Egy magyar család széthullása és újjászületése

– Menj innen, Dóri! Nem akarom többé hallani a hangodat! – ordította anya, miközben remegő kézzel csapta be előttem a bejárati ajtót. A kulcs zörgése, ahogy elfordult a zárban, mintha végleg elvágta volna a köldökzsinórt, ami addig összekötött minket. Ott álltam a panelház harmadik emeletén, a szomszédok kíváncsi tekintetei között, és először éreztem azt, hogy tényleg nincs már hová hazamennem.

Azt mondják, minden családban vannak titkok. Nálunk is voltak – de nálunk ezek a titkok nem suttogások voltak, hanem ordítások, tányércsörgések, sírások az éjszakában. Apám már rég elment, amikor még általános iskolás voltam. Anyám egyedül nevelt fel engem és a húgomat, Katát. Mindig azt mondta: „Nekem ti vagytok mindenem!” De valójában sosem tudott igazán szeretni minket úgy, ahogy szerettük volna.

Kata volt a kedvence. Mindig ő kapta az új ruhákat, őt dicsérte az iskolai bizonyítványért, neki sütötte a kedvenc túrós batyut. Én? Én csak próbáltam nem útban lenni. Tizenhat évesen már dolgoztam suli mellett egy pékségben, hogy legyen pénzem buszbérletre és néha egy-egy újabb könyvre. Anyám szerint „felesleges pénzkidobás” volt minden, amit magamra költöttem.

Aztán jött az érettségi. Kata kitűnő lett, én átcsúsztam matekból. Anyám szemében ez mindent eldöntött: „Látod? Kata bejutott az ELTE-re! Te meg örülj, ha felvesznek valahová!” – mondta gúnyosan. Azt hittem, ha elköltözöm Pestre albérletbe, majd minden jobb lesz. De csak magányosabb lettem.

Az egyetem első évében minden pénzem elment lakbérre és kajára. Anyám néha küldött húszezer forintot – de mindig hozzátette: „Ne feledd, kinek köszönheted!” Egy idő után már nem is kértem tőle semmit.

Aztán jött a szerelem. Gergővel egy szemináriumon ismerkedtünk meg. Ő volt az első, aki tényleg meghallgatott. Együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer lesz egy kis lakásunk Zuglóban, két macskával és sok könyvvel. De Gergő családja gazdag volt – az anyja ügyvéd, az apja orvos. Amikor először vittem haza Gergőt vidékre, anyám úgy viselkedett vele, mintha legalábbis egy miniszterelnök lenne nálunk vendégségben.

– Milyen rendes fiú! – áradozott később Katának. Nekem csak annyit mondott: – Vigyázz vele! Az ilyenek csak kihasználják az ilyen lányokat, mint te.

Aztán Gergő elhagyott. Egyik napról a másikra összejött egy másik lánnyal az évfolyamról. Összetörtem. Hetekig nem mentem haza Pestről. Anyám egyszer felhívott: – Ne hisztizz már! Az élet megy tovább! – mondta érzéketlenül.

Kata közben lediplomázott és külföldre ment dolgozni. Anyám minden nap róla beszélt: „Kata ezt írta… Kata azt mondta…” Mintha én nem is léteznék.

Aztán jött a baj: elveszítettem a diákmunkámat. Nem tudtam fizetni az albérletet. Egy este sírva hívtam fel anyámat:

– Anya… bajban vagyok…
– Mindig csak bajban vagy! Miért nem tudsz egyszer végre talpra állni? Bezzeg Kata…
– Ne hozd fel megint Katát! – kiabáltam vissza.
– Hálátlan vagy! – csattant fel anyám.
– Nem vagyok hálátlan! Csak szeretném, ha egyszer az életben rám is büszke lennél!
– Majd ha lesz miért!

Ez volt az utolsó beszélgetésünk hetekig.

Végül kénytelen voltam hazaköltözni vidékre. Anyám ridegen fogadott:
– Remélem, nem gondolod komolyan, hogy eltartalak!
– Nem kell eltartanod – mondtam dacosan –, keresek munkát.
– Akkor keress gyorsan!

Az első hónap pokol volt. Minden nap számonkért: miért nem dolgozom még? Miért ülök egész nap a gép előtt? Miért nem vagyok olyan szorgalmas, mint Kata?

Egy este kiborultam:
– Elég volt! Nem bírom tovább! Miért utálsz ennyire?
– Nem utállak… csak csalódtam benned.
– Soha nem szerettél igazán!
– Hogy mondhatsz ilyet? Mindent értetek tettem!
– Nem mindent… csak Katáért!

Anyám ekkor felállt az asztaltól és rám csapta az ajtót.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem egy barátnőmhöz aludni. Napokig nem beszéltünk. Aztán egy este Kata hívott külföldről:
– Dóri… anya sírva hívott fel engem is. Mi történt?
– Semmi új… csak végre kimondtam mindent.
– Tudod… neki sem könnyű. Egyedül van…
– Nekem sem könnyű! Mindig csak rólad beszél!
– Féltékeny vagy?
– Igen! Igen, féltékeny vagyok rád! Mindenki rád büszke…

Kata hallgatott egy ideig.
– Dóri… én sem érzem magam boldognak kint. Hiányzik a család… hiányzol te is…

Ez volt az első őszinte beszélgetésünk évek óta.

Végül visszamentem anyámhoz. Csendben ült a konyhában, kezében egy régi fényképalbummal.
– Nézd… ez te vagy óvodában – mutatta halkan.
Leültem mellé.
– Anya… sajnálom…
– Én is sajnálom…

Sírva öleltük át egymást.

Azóta próbáljuk újraépíteni azt, ami széthullott köztünk. Még mindig vannak viták – de már tudunk beszélgetni egymással. Kata is hazajött néhány hétre nyáron; együtt főztünk lecsót és nevettünk azon, mennyire mások vagyunk.

Most már tudom: nincs tökéletes család. De talán nem is kell tökéletesnek lennie – csak őszintének.

Vajon hányan érzik magukat kívülállónak a saját családjukban? És vajon lehet-e még felnőtt fejjel újra megtalálni egymást azokkal, akiket legjobban szeretünk?