„Semmit sem értékelsz! Spórolni kell!” – Egy magyar anya és gyermekei harca a boldogságért

„Már megint égve hagytad a villanyt! Hányszor mondjam még el, hogy minden forint számít?” – harsogja anyám, Ilona, miközben a konyhaasztalnál ülök, és próbálok egy pillanatnyi nyugalmat találni a matekházim felett. Hanna, a húgom, csendben ül mellettem, és az ujjával köröket rajzol az asztalterítőre. Az eső kopog az ablakon, mintha csak ráerősítene anyám szavaira: minden csepp számít.

„Anya, csak öt percig volt égve…” – próbálkozom halkan, de már tudom, hogy felesleges. Ilona arca elkomorul, szemeiben ott villog a megszokott aggodalom.

„Öt perc itt, öt perc ott! Tudod mennyi pénz megy el így egy hónapban? És te csak ülsz itt, mintha nem is érdekelne semmi!”

Gyerekkorom óta így van ez. Anyám sosem engedte meg magának a lazítást. Még a karácsonyi ajándékokat is hónapokkal előre megtervezte, hogy minden fillér kijöjjön. A boltban mindig a legolcsóbbat választotta, és ha valami elromlott, inkább megjavította, mintsem újat vett volna. Még most is ott van a szekrényben az a régi pulóverem, amit már háromszor foltozott meg.

Hanna néha próbál lázadni. „Anya, miért nem veszünk egyszer valami finomat? Mindenki másnak van csokija az uzsonnában…”

Ilona ilyenkor csak sóhajt egy nagyot. „Majd ha ti is dolgoztok és keresitek a pénzt, akkor megtudjátok, mennyi mindent kell feláldozni. Nem értékelitek azt sem, amink van.”

A családunkban a spórolás nemcsak szokás, hanem életforma. Apám régen még rosszabb volt – ő minden vasárnap reggel átnézte a számlákat, és ha valami nem stimmelt, egész nap rosszkedvű volt. Amióta elváltak, anyám még inkább magára vette ezt a terhet. Mintha az egész világ súlya az ő vállán lenne.

Egyik este Hanna odasúg nekem lefekvés előtt: „Te nem unod már ezt? Néha úgy érzem, mintha börtönben élnénk.”

Nem tudok mit mondani. Én is érzem ezt a fojtogató légkört. Az iskolában mindig irigykedve nézem a többieket, akiknek új cipőjük van vagy elmehetnek moziba hétvégén. Nekünk ilyesmi csak álom.

Egy nap aztán betelik a pohár. Egy osztálytársam, Zsolti meghív szülinapi bulira. Tudom, hogy anyám nem fogja engedni – „minek költenél ajándékra?” –, de most nem érdekel. Hazudok neki: azt mondom, tanulószakkör lesz délután.

A buli csodálatos. Nevetünk, pizzát eszünk, Zsolti anyukája még tortát is sütött. Hazafelé menet azonban bűntudat gyötör. Otthon Ilona már vár rám.

„Hol voltál? A tanárnő hívott, hogy ma nem volt szakkör.”

Először csak hallgatok, de aztán kitör belőlem minden: „Anya! Nem bírom tovább! Miért kell mindig mindenen spórolni? Miért nem lehet néha boldognak lenni?”

Ilona arca megrándul. Egy pillanatra mintha meginogna benne az örökös szigorúság.

„Tudod te, milyen volt nekem gyerekként? Volt olyan év, hogy karácsonykor csak egy narancsot kaptam! Azóta megfogadtam: soha nem fogom hagyni, hogy nélkülözzünk. De ti… ti ezt nem értitek.”

Hanna is közbeszól: „Anya… mi értjük. Csak szeretnénk néha érezni, hogy élünk.”

Csend telepszik ránk. Aznap este először látom anyámat sírni. A könnyei hangtalanul folynak végig az arcán.

Másnap reggel valami megváltozik. Ilona csendesebb, fáradtabb. A reggeli kakaó mellé egy-egy kocka csokit tesz elénk. Apróság, de nekünk hatalmas dolog.

Azóta próbálunk beszélgetni – néha sikerül, néha nem. A spórolás marad, de néha becsúszik egy-egy közös mozi vagy egy szelet süti a cukrászdában. Nem lettünk gazdagabbak – de talán egy kicsit boldogabbak igen.

Vajon tényleg csak pénzen múlik a boldogság? Vagy megtanulhatjuk együtt élvezni azt a keveset is, amink van? Ti mit gondoltok erről?