Az a nap, amikor Adrián hazatért – Egy titok, ami mindent szétszakított

– Miért nem nézel rám, Adrián? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem görcsösen szorította a bögrét. A kávé már rég kihűlt, de nem volt erőm felállni. Adrián az ablaknál állt, háttal nekem, mintha a város fényeiben keresne választ mindenre, amit én kérdezni sem mertem.

– Fáradt vagyok, Zsófi – felelte végül, de hangjában nem volt élet. Csak egy árnyék maradt abból a férfiból, akit évekkel ezelőtt megszerettem.

Azt mondják, minden házasságban vannak hullámvölgyek. De amikor Adrián három héttel ezelőtt hazajött Debrecenből, valami végérvényesen megváltozott. Azelőtt minden este mesélt az útjairól, nevetve idézte fel a kollégák bénázásait, vagy épp panaszkodott a szállodai reggelikre. Most viszont csak hallgatott. Ha kérdeztem, elfordult. Ha közeledtem, elhúzódott.

Az első napokban próbáltam megérteni. Talán csak fáradt – gondoltam. Talán valami munkahelyi gond nyomasztja. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban. A közös ágyunkban is két világ választott el minket egymástól.

Egyik este, amikor már azt hittem, alszik, halkan sírtam a párnába. Azt reméltem, hogy megérzi a fájdalmamat, hogy odafordul hozzám, ahogy régen tette. De csak csend volt. És az a csend hangosabb volt minden veszekedésnél.

A barátnőim – Réka és Dóri – próbáltak vigasztalni. Egyik délután átjöttek, sütit hoztak és forró teát főztek.

– Zsófi, biztos vagy benne, hogy nincs valami más a háttérben? – kérdezte Réka óvatosan.

– Nem tudom… – suttogtam. – Olyan, mintha már nem is szeretne.

Dóri megszorította a kezem. – Lehet, hogy csak időre van szüksége. Vagy beszéljetek őszintén!

De hogyan beszéljek őszintén valakivel, aki már rég elment mellőlem?

Egyik este Adrián telefonja rezgett az asztalon. Nem akartam kémkedni – sosem voltam az a típus –, de amikor megláttam egy üzenetet: „Hiányzol”, valami összetört bennem. Az üzenet alatt egy női név: Fanni.

A világ megállt egy pillanatra. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Nem akartam elhinni. Nem akartam tudni.

Amikor rákérdeztem, először tagadott. Aztán csak ültünk egymással szemben a nappaliban; ő a kanapén, én a fotelben. A csendet csak az óra kattogása törte meg.

– Mi történt veled? – kérdeztem végül.

Adrián lehajtotta a fejét. – Nem akartam bántani téged… Nem így terveztem…

– Akkor hogy? – kiáltottam rá hirtelen, és magam is meglepődtem a hangomon. – Hogy lehet ezt jól csinálni?

– Zsófi… én… Fanni csak…

– Csak mi? Egy hiba? Egy kaland? – könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Nem tudom… Összezavarodtam. Egyedül éreztem magam…

Nevetnem kellett volna ezen az abszurd kifogáson, de csak sírtam tovább. Mert tudtam: ez már nem menthető.

A következő hetekben mindketten csak árnyéka voltunk önmagunknak. Próbáltuk eljátszani a külvilág felé, hogy minden rendben van; mosolyogtunk a szomszédokra, elmentünk együtt vásárolni a Sparba, még anyám névnapjára is együtt mentünk el. De otthon… otthon csak két idegen voltunk egymás mellett.

A családunk semmit sem sejtett. Anyám mindig azt mondta: „A házasság munka, Zsófikám! Dolgozzatok rajta!” De hogyan dolgozzak valamin, ami már nincs?

A válásunk gyorsan ment – legalábbis papíron. A bíróságon mindketten azt mondtuk: közös megegyezés. Senki sem tudta az igazat; csak Réka és Dóri látta rajtam az igazi fájdalmat.

A legnehezebb az volt, amikor a közös barátaink kérdezgetni kezdtek:

– Mi történt veletek? Olyan szépek voltatok együtt!

Csak mosolyogtam és azt mondtam: „Elhidegültünk.” De belül ordítottam.

Azóta is gyakran gondolok arra az estére, amikor minden kiderült. Vajon máshogy alakult volna minden, ha hamarabb beszélünk őszintén? Ha nem hagyjuk, hogy a csend és a titkok közénk álljanak?

Most újra egyedül vagyok ebben a lakásban. Néha még érzem Adrián illatát a párnámon; néha még hallom a nevetését a falak között. De már nem sírok minden este.

Talán egyszer újra bízni tudok majd valakiben. Talán egyszer újra lesz családom.

De most csak egy kérdés maradt bennem:

Vajon tényleg mindent meg lehet bocsátani? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?