Zsuzsa árulása – Egy magyar család széthullása

– Hogy volt képes ezt megtenni velem? – ziháltam, miközben a fürdőszoba hideg csempéjén ültem, a telefon még mindig a kezemben. A kijelzőn Gábor neve villogott, de nem volt erőm felvenni. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. A tükörben láttam magam: vörös szemek, maszatos arc, összegyűrt pizsama. Egy pillanattal ezelőtt még azt hittem, hogy minden rendben van. Most pedig… most minden darabokra hullott.

Aztán hirtelen csörgött a kapucsengő. Anyám volt az. – Zsuzsa, engedj be! – kiabálta türelmetlenül. Felálltam, remegő lábakkal odabotorkáltam az ajtóhoz, és beengedtem.

– Mi történt? – kérdezte, ahogy meglátott. – Úristen, hogy nézel ki! – A hangja egyszerre volt aggódó és szemrehányó.

– Gábor… megcsalt – suttogtam.

Anyám arca megkeményedett. – Mondtam én neked, hogy túl jó hozzá! Már az elején láttam rajta, hogy nem való hozzád. De te csak mentél a fejed után!

– Anya, most ne… – próbáltam tiltakozni, de ő már elindult a konyhába, hogy kávét főzzön. Mindig ezt csinálta: ha baj volt, főzött egy kávét, mintha attól minden jobb lenne.

A telefonom újra rezgett. Ezúttal Dóri, a húgom írt: „Hallottam, mi történt. Ha kell valami, szólj.” De tudtam, hogy ő is anyánk pártján áll majd. Mindig is ő volt a kedvence.

Anyám leült velem szemben az asztalhoz. – És most mi lesz? Elválsz?

– Nem tudom… – sírtam el magam újra. – Nem akarom elveszíteni a családomat. A gyerekek miatt is…

– A gyerekeknek egy erős anya kell, nem egy síró roncs! – vágta rá keményen. – Ha Gábor ilyen volt, akkor jobb is, hogy kiderült most.

– De én szeretem… – suttogtam.

Anyám csak legyintett. – Szeretni? Az nem elég! Nézd meg magad! Hónapok óta csak dolgozol, főzöl, mosol, takarítasz. Mikor foglalkoztál utoljára magaddal? Nem csoda, hogy más nő után nézett!

Ez úgy vágott belém, mint egy kés. Mintha minden az én hibám lenne. Mintha én tehetnék arról, hogy Gábor máshoz ment.

Aznap este Gábor végül hazajött. Csendben állt az ajtóban, kezében egy sporttáskával.

– Zsuzsa… beszélnünk kell – mondta halkan.

– Miről? Hogy hány éves? Hogy hívják? Hányszor voltatok együtt? – csattantam fel.

– Nem erről van szó… Én… én hibáztam. De nem akartalak bántani. Csak… elvesztem valahol útközben.

– Elvesztél? És én? Én hol vagyok ebben az egészben? – zokogtam.

A gyerekek ekkor jöttek ki a szobából. Anna és Marci álmosan dörzsölték a szemüket.

– Anya… miért sírsz? – kérdezte Anna.

Gábor odalépett hozzájuk, letérdelt eléjük.

– Apának most el kell mennie egy időre – mondta halkan.

Marci csak bámult rá nagy szemekkel. Anna sírni kezdett.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Anyám ott maradt nálunk, de csak azért, hogy reggel újra elmondja: „Most már tényleg ideje felnőni!” Dóri is átjött másnap délután.

– Zsuzsa, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Ha most összetörsz, mindenki átgázol rajtad!

– De hogyan tovább? Hogy lehet ebből felállni? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Először is: ne hagyd el magad! Menj fodrászhoz! Vegyél magadnak valami szépet! És ne könyörögj Gábornak! Ha vissza akar jönni, majd visszajön. De ne miattad jöjjön vissza, hanem magáért!

A következő hetekben minden nap harc volt. Harc önmagammal, harc anyámmal és Dórival is. Anyám minden nap felhívott: „Na, mi újság? Még mindig sírsz?” Dóri pedig próbált kirángatni otthonról: „Gyere el velem futni! Vagy legalább egy kávéra!”

A munkahelyemen is mindenki tudta már. A kolléganőm, Judit odasúgta egyszer a folyosón:

– Ne aggódj, Zsuzsa! Az én férjem is megcsalt egyszer. Most már csak barátok vagyunk… de legalább nem vagyok egyedül.

Ez valahogy még jobban fájt. Mintha minden nőnek ezt kellene átélnie előbb-utóbb.

Egyik este aztán Gábor felhívott:

– Beszélhetnénk? Szeretném látni a gyerekeket.

– Csak a gyerekeket? – kérdeztem keserűen.

– Téged is… De tudom, hogy most haragszol rám.

Találkoztunk egy közeli játszótéren. Gábor fáradtnak tűnt. Anna azonnal odafutott hozzá, Marci viszont mögöttem maradt.

– Sajnálom – mondta Gábor halkan. – Tudom, hogy mindent elrontottam.

– Miért tetted? Miért nem beszéltél velem inkább?

– Próbáltam… de mindig csak a gyerekekről beszéltünk vagy arról, hogy mennyi pénz kell még hónap végéig…

– Tehát én vagyok a hibás?

– Nem ezt mondtam! Csak… elvesztettük egymást valahol.

Hazafelé menet Anna megkérdezte:

– Anya, apa visszajön?

Nem tudtam mit felelni. Csak megsimogattam a fejét.

A következő hónapokban lassan kezdtem összeszedni magam. Elmentem pszichológushoz – anyám persze ezt is kritizálta: „Régen nem kellett ilyen hülyeség!” –, de nekem segített beszélgetni valakivel, aki nem ítélkezik.

A gyerekek is lassan megszokták az új helyzetet. Anna rajzolt egy képet: „Anya és Marci” – Gábor már nem volt rajta.

Egy nap aztán Gábor újra felbukkant: „Szeretnék hazajönni.” Anyám persze azonnal tiltakozott: „Ha visszafogadod, hülye vagy!” Dóri viszont azt mondta: „A te döntésed.” Éreztem magamon mindenki tekintetét: ítélkezést, sajnálatot és kíváncsiságot egyszerre.

Leültünk Gáborral beszélgetni este a konyhában:

– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte halkan.

Sokáig hallgattam. Aztán csak ennyit mondtam:

– Nem tudom még. De azt tudom: többé nem akarok úgy élni, mint eddig. Ha visszajössz is… mindent újra kell építenünk.

Most itt ülök a sötét lakásban és azon gondolkodom: vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már összetörte a szívünket? Vagy örökre bennünk marad a félelem és a harag?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?