„Nem vagyok a lányod, anya!” – Egy anya és lánya harca a múlt árnyékaival

„Nem vagyok a lányod, anya!” – csattant Dóri hangja a nappali ajtajában. A keze remegett, a szeme vörös volt a sírástól. A konyhaasztalnál ültem, egy bögre kihűlt kávéval, és csak néztem rá, mintha idegen lenne. A szívem összeszorult, de nem tudtam megszólalni. Azt hittem, már mindent kibírtam az életben – válást, anyám halálát, munkahelyi megaláztatásokat –, de ez a mondat úgy vágott belém, mint egy rozsdás kés.

– Dóri, ezt hogy érted? – kérdeztem végül rekedten.

– Úgy, hogy sosem hallgatsz meg! Mindig csak azt akarod, hogy olyan legyek, mint te! – kiabálta vissza. – Nem érdekel, hogy nekem mi jó. Csak az számít, hogy mit gondolnak rólam a szomszédok meg a nagynénik!

A szomszédok… A magyar valóságban mindenki mindent tudni akar. A mi házunkban is mindig fontosabb volt, hogy mit mondanak mások, mint hogy mi zajlik odabent. Anyám is így nevelt: „Ne hozz szégyent a családra!” – mondogatta. Most ugyanezt hallom vissza Dóritól, csak éppen rám irányítva.

– Nem igaz! – próbáltam védekezni. – Mindent érted csináltam! Azért dolgoztam két műszakban is, hogy neked jobb legyen!

– De én nem ezt akartam! Nem kértem tőled semmit! – zokogta.

A falióra kattogása hirtelen hangosabb lett minden másnál. Eszembe jutottak azok az esték, amikor Dóri még kicsi volt, és együtt néztük a tévét. Akkor még azt hittem, minden rendben van. De most rájöttem: sosem beszélgettünk igazán. Mindig csak a napi teendők, az iskolai jegyek, a házimunka…

Dóri becsapta maga mögött az ajtót. Egyedül maradtam a csendben.

A gondolataim visszarepítettek a saját kamaszkoromba. Anyám szigorú volt, sosem ölelt meg igazán. Apám korán meghalt – egyedül maradtunk ketten. Anyám mindig azt mondta: „Az élet nem kívánságműsor.” Én is ezt mondtam Dórinak, amikor nem vették fel az ELTE-re. Most már tudom: ezzel csak még jobban eltávolítottam magamtól.

Másnap reggel Dóri nem szólt hozzám. Csak összepakolta a táskáját és elment dolgozni. Én egész nap azon gondolkodtam: hol rontottam el? A munkahelyemen is szétszórt voltam; a főnököm, Varga úr rám szólt:

– Mária, minden rendben otthon?

– Persze – hazudtam automatikusan.

De semmi sem volt rendben.

Este Dóri későn jött haza. Hallottam, ahogy az előszobában lerúgja a cipőjét. Meg akartam szólítani, de nem mertem. Ehelyett csak ültem a sötétben.

– Anya… – szólalt meg halkan.

– Igen?

– Sajnálom, hogy kiabáltam veled tegnap…

Felálltam és odamentem hozzá. Meg akartam ölelni, de ő elhúzódott.

– Nem haragszom – mondtam halkan. – Csak szeretném tudni, mi bánt ennyire.

– Nem akarok úgy élni, mint te! Nem akarok egész életemben másoknak megfelelni! Nem akarok egyedül maradni…

Ez volt az első alkalom, hogy kimondta: fél attól az élettől, amit én éltem. És igaza volt. Évek óta magányos vagyok. A férjem elhagyott egy fiatalabb nőért; Dóri akkor tizenkét éves volt. Azóta csak ketten vagyunk – de mintha két külön világban élnénk.

– Mit szeretnél? – kérdeztem végül.

– Elköltözöm Zsófival albérletbe. Szeretnék önálló lenni.

A szívem összeszorult újra. Féltem elengedni őt – de tudtam, muszáj lesz.

– Ha ez boldoggá tesz… támogatom – mondtam remegő hangon.

Dóri meglepődött. Talán először érezte azt, hogy tényleg meghallgatom.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmesélte az álmait: utazni akar, tanulni nyelveket, egyszer talán külföldre menni dolgozni. Megértettem: nem az én életemet akarja élni.

A következő hetekben segítettem neki albérletet keresni Budapesten. A család persze összesúgott mögöttünk:

– Micsoda dolog! Egyedül engedi el a lányát? Mi lesz így belőle?

De most először nem érdekelt mások véleménye.

Az utolsó este együtt vacsoráztunk. Dóri rám nézett:

– Anya… félek egy kicsit.

– Én is félek – vallottam be –, de büszke vagyok rád.

Amikor elment, üres lett a lakás. De valami mégis megváltozott bennem: először éreztem azt, hogy nem csak anya vagyok – hanem Mária is. Elkezdtem magammal is törődni: beiratkoztam egy festőtanfolyamra a művelődési házban, hétvégente kirándulni mentem a Normafára.

Dóri idővel egyre többet hívott telefonon. Néha elmesélte a nehézségeit is:

– Anya, ma majdnem kirúgtak! Elrontottam valamit az irodában…

– Mindenki hibázik – mondtam neki –, de te erős vagy.

A kapcsolatunk lassan javult. Már nem félt megosztani velem az érzéseit.

Egy év múlva Dóri hazajött látogatóba. Együtt főztünk paprikás krumplit és közben nevetve idéztük fel a régi családi történeteket.

– Tudod anya… most már értem, miért féltettél annyira – mondta halkan.

– És én is értem már, miért akartál mást – válaszoltam.

Azóta is sokszor gondolkozom azon: vajon lehet-e jól csinálni az anyaságot? Vagy csak próbálkozunk generációról generációra?

Ti mit gondoltok? Meg lehet törni a családi mintákat? Vagy mindig magunkkal cipeljük őket?