Vakon Szerettem: Egy Anyai Intés Árnyékában
– Anya, kérlek, ne kezd már megint! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kávémat kavargattam. Anyám szeme szikrázott, ahogy rám nézett.
– Zsófi, csak azt akarom, hogy boldog légy! De ez a fiú… Nem érzem jónak. – A hangja remegett, de tudtam, hogy nem fogja feladni.
Balázs neve már hetek óta ott lebegett köztünk, mint egy sötét árnyék. Amióta bemutattam neki, anyám minden alkalmat megragadott, hogy óva intsen tőle. Szerinte Balázst csak a lakásom érdekelte – az a kis kétszobás panel Zuglóban, amit apám halála után örököltem. De én nem akartam hallani erről. Balázs volt az első férfi, aki igazán rám nézett, nem csak átnézett rajtam.
Nem voltam sosem az a lány, akit a fiúk megfordulnak az utcán. Az iskolában is inkább a könyveimbe temetkeztem, mintsem bulikba jártam volna. Anyám mindig próbált összehozni valakivel – Gergővel a szomszédból, vagy az unokatestvérem barátjával, Tamással –, de egyik sem érdekelt. Aztán egy esős délután a belvárosi kávézóban megláttam Balázst. Magas volt, barna hajú, és olyan mosolya volt, amitől elfelejtettem levegőt venni.
Az első randinkon úgy éreztem magam, mint egy filmben. Balázs figyelmes volt, nevetett a vicceimen, és úgy nézett rám, mintha én lennék a világ közepe. Egy hónap múlva már nálam aludt néha – azt mondta, a kollégiumban túl zajos. Anyám persze rögtön gyanút fogott.
– Miért nem visz el téged vacsorázni? Miért mindig nálad találkoztok? – faggatott egy este.
– Mert szeretek vele lenni! – vágtam rá dühösen. – Miért nem örülsz nekem végre?
Anyám csak sóhajtott, és letörölte a pultot. Akkor még nem értettem, miért fáj neki ennyire az én boldogságom.
Balázs egyre többet volt nálam. Először csak egy fogkefét hagyott ott, aztán már ruhákat is hozott. Egyik este azt mondta:
– Zsófi, olyan jó itt veled… Nem költözhetnék ide végleg?
A szívem hevesen vert. Ez volt minden lány álma! Anyám persze kiborult.
– Ne engedd oda! – mondta sírva. – Nem ismered eléggé!
De én csak legyintettem. A szerelem vakká tett.
Az első repedések akkor jelentek meg, amikor Balázs elkezdett panaszkodni a pénz miatt.
– Tudod, Zsófi, ha eladnád ezt a lakást, vehetnénk egy nagyobbat… vagy akár vidékre is költözhetnénk – vetette fel egy este.
Megfagyott bennem a vér. Anyám szavai visszhangoztak a fejemben: „Csak a lakásod kell neki!”
– Nekem jó itt – válaszoltam halkan.
Balázs arca elkomorult.
– Mindig csak az anyádra hallgatsz! – vágta hozzám dühösen.
Egyre többet veszekedtünk. Balázs gyakran későn jött haza, néha napokig nem is láttam. Ha kérdeztem, hol volt, csak annyit mondott:
– Dolgom volt. Ne faggass!
Egy este anyám sírva hívott fel.
– Zsófi… láttam Balázst a Lehel téren egy másik lánnyal…
A gyomrom összeszorult. Nem akartam elhinni. Amikor szembesítettem Balázst, csak vállat vont.
– Mit számít? Úgyis mindent az anyád mond meg neked!
Aznap este összepakolt és elment. Egyedül maradtam a csendes lakásban. Napokig csak ültem az ágyon és bámultam a semmibe. Anyám átjött, leült mellém és átölelt.
– Kislányom… sajnálom…
Sokáig haragudtam rá – magamra is –, amiért nem hallgattam rá. De ahogy telt az idő, rájöttem: nem ő akarta elvenni tőlem a szerelmet, hanem meg akart óvni attól, hogy elveszítsem önmagam.
Ma már tudom: néha a legfájdalmasabb igazságokat azok mondják ki nekünk, akik igazán szeretnek. És néha csak akkor tanulunk belőlük, amikor már késő.
Vajon hányan jártak már így? Hányan vakít el minket annyira a szerelem, hogy nem látjuk meg azt, amit mindenki más tisztán lát? Vajon képesek vagyunk-e újra bízni magunkban és másokban ezek után?