A boldogság ára – Egy balatoni nyár vége

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg akarod csinálni velem! – kiáltottam Gáborra, miközben a nappali közepén álltam, kezemben egy félig bepakolt bőrönddel. A szobában fojtogató volt a csend, csak Marci halk szuszogása hallatszott a gyerekszobából. Anyám az ajtófélfának támaszkodva figyelt minket, arcán az a jól ismert, mindentudó kifejezés.

– Nem csinálok semmit veled, Zsuzsi. Csak azt mondom, hogy végre pihenhetnénk kettesben. Anyukád szívesen vigyáz Marcira – válaszolta Gábor higgadtan, de a hangjában ott vibrált az ingerültség.

– De én nem akarom itt hagyni! Ő is a családunk része! – szinte könyörögtem.

Anyám közbeszólt: – Zsuzsikám, igazán rám bízhatod. Egy hét nem a világ vége. Neked is jár egy kis szabadság! – próbált mosolyogni, de tudtam, hogy ő is feszeng.

A bőröndből kiborult egy kis kék póló. Felvettem, megsimogattam. Marci kedvence volt, a múlt héten ebben játszott a homokozóban. A szívem összeszorult.

– Gábor, miért nem lehet együtt menni? Miért baj az, ha Marci is jön? – kérdeztem halkan.

Gábor sóhajtott. – Mert fáradt vagyok. Mert szeretnék végre csak veled lenni. Mert… mert már nem bírom ezt az állandó alkalmazkodást!

Anyám rám nézett, és csak annyit mondott: – Néha muszáj engedni, kislányom. Különben szétesik minden.

De én már nem tudtam engedni. Az elmúlt három évben mindig én voltam az, aki lemondott valamiről. Először a munkámról, aztán a barátaimról, végül önmagamról is. Most megint én legyek az, aki csendben tűr?

A nyaralás ötlete még tavasszal született meg. Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt: Balaton, napfény, lángos a parton, Marci kacagása a sekély vízben. De Gábor egyre többször mondta: „Kellene egy kis idő csak nekünk.” Először bólogattam. Aztán amikor szóba került, hogy Marci maradjon itthon anyámmal, valami eltört bennem.

Aznap este Marci odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, ugye én is megyek veletek Balcsira? – kérdezte álmosan.

– Persze, kicsim… – hazudtam neki. A könnyeim végigfolytak az arcomon.

Másnap reggel anyám főzött nekem egy erős feketét.

– Zsuzsi, ne haragudj Gáborra. A férfiak ilyenek. Nekik is kell néha szabadság. Te is pihennél egy kicsit.

– De anya… én nem tudok pihenni nélküle. Nem tudok úgy örülni semminek, ha közben azon aggódom, hogy jól van-e Marci.

Anyám letette elém a csészét.

– Én is így voltam veled. De néha muszáj volt elengedni. Különben beleőrültem volna.

Aztán Gábor jött haza munkából. Feszült volt.

– Megint beszéltél anyáddal? – kérdezte gyanakvóan.

– Igen. És tudod mit? Nem akarom ezt az egészet így csinálni. Ha neked fontosabb a pihenésed nálunk… akkor menj egyedül!

Gábor arca eltorzult.

– Most hisztizel? Komolyan? Egy hét! Egyetlen hét!

– Egy hét nélküle nekem egy örökkévalóság! – kiabáltam vissza.

Marci felriadt a gyerekszobában és sírni kezdett. Odarohantam hozzá, magamhoz öleltem.

– Ne sírj, kicsim… minden rendben lesz… – suttogtam neki.

Aznap este Gábor becsapta maga mögött az ajtót és elment sétálni. Anyám csendben mosogatott a konyhában.

– Tudod, Zsuzsi… apáddal is voltak ilyen vitáink. De mindig visszajött hozzám. Mert szeretett.

– És ha Gábor nem jön vissza? Ha én most nemet mondok neki?

Anyám vállat vont.

– Akkor legalább tudod majd, hogy ki vagy igazán fontos neki.

Éjszaka alig aludtam valamit. Reggel Gábor már otthon volt, de nem szólt hozzám egész nap. Délután leült mellém.

– Nézd… lehet, hogy túlzásba vittem ezt az egészet. De tényleg szeretnék veled lenni. Csak veled. Nem lehetne legalább pár napot kettesben?

– És ha én nem akarom? Ha nekem most Marci a legfontosabb?

Gábor felállt.

– Akkor lehet, hogy tényleg másra van szükségünk…

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: sosem leszek elég jó egyszerre mindenkinek. Ha Gábornak megfelelek, magamat árulom el. Ha magamat választom, őt vesztem el.

A nyaralás előtti este csendben pakoltam vissza mindent a szekrénybe. Gábor bejött a hálóba.

– Akkor most mi lesz?

– Én itthon maradok Marcival. Ha akarsz menni… menj nyugodtan.

Gábor csak bólintott és kiment a lakásból. Az ajtó hangosan becsapódott mögötte.

Anyám bejött hozzám és leült mellém az ágyra.

– Büszke vagyok rád – mondta halkan –, mert végre kiálltál magadért.

Aznap éjjel először éreztem magamban valami furcsa nyugalmat. Marci mellettem aludt, kis kezével átölelte a karomat.

Másnap reggel Gábor nem jött vissza. Napokig nem jelentkezett. Anyám minden reggel megkérdezte: „Hívott már?” Csak megráztam a fejem.

Aztán egy este Gábor beállított egy táskával.

– Sajnálom – mondta –, de nekem most idő kell… Nem tudom, mit akarok.

Nem sírtam többé előtte. Csak annyit mondtam:

– Értem. De most már én tudom, mit akarok: boldog lenni Marcival. És magammal is.

Gábor elment. Anyám átölelt és azt suttogta:

– Most kezdődik az igazi élet, Zsuzsi.

A balatoni nyárból nem lett semmi – de végre újra önmagam lettem. És ahogy Marcit néztem játék közben a parkban, megértettem: néha a boldogság ára az, hogy nemet mondunk annak, akit szeretünk – csak hogy végre szerethessük önmagunkat is.

Vajon hány nő él ma Magyarországon úgy, hogy mindig csak másoknak akar megfelelni? Mikor jön el az a pillanat, amikor végre magunkat választjuk?