Apám elment – Egy család széthullásának története

„Ne menj el, apa!” – kiáltottam utána, miközben a bejárati ajtó halkan becsukódott mögötte. A hangom visszhangzott a folyosón, de ő már nem fordult vissza. Anyám ott állt mellettem, könnyes szemmel, de kemény arccal. „Ez volt az utolsó esélye” – mondta halkan, mintha magának is bizonygatná, hogy helyesen cselekedett.

Aznap este a lakásunkban szokatlan csend honolt. A húgom, Zsófi a szobájába zárkózott, én pedig csak ültem az asztalnál, bámultam a falat, és próbáltam felfogni, hogy apám tényleg elment. Nem volt veszekedés, nem volt kiabálás – csak egy hosszú, fojtott beszélgetés anyám és apám között, amit nem hallhattam végig. Csak annyit tudtam: anyám ultimátumot adott neki. Hat hónap. Addig eldöntheti, visszajön-e hozzánk vagy végleg elmegy.

Az első hetekben minden nap vártam, hogy apám felhívjon vagy hazajöjjön. Minden este figyeltem az ablakból, hátha meglátom az autóját a ház előtt. De csak a sötétség nézett vissza rám. Anyám próbált erősnek mutatkozni: dolgozott, főzött, mosott, de néha láttam rajta, hogy egy pillanatra megáll a konyhában, és csak bámul maga elé. Ilyenkor tudtam, hogy ő is ugyanúgy szenved.

Egyik este Zsófi odajött hozzám. „Szerinted visszajön?” – kérdezte halkan. Nem tudtam mit mondani neki. „Nem tudom” – feleltem végül. „De együtt vagyunk, és ez most a legfontosabb.”

A családunkban mindig is voltak problémák. Apám sokat dolgozott, gyakran késő estig bent maradt az irodában. Anyám emiatt sokszor panaszkodott rá: „Soha nincs itthon! Mindig csak a munka!” – mondogatta. Apám ilyenkor csak legyintett: „Valakinek pénzt is kell keresni.” Aztán egyre többet veszekedtek. Volt, hogy napokig nem beszéltek egymással.

Aztán jött az ultimátum. Anyám azt mondta apámnak: vagy változtat, vagy menjen el fél évre, gondolja át, mit akar. Apám összepakolt néhány ruhát egy sporttáskába, és szó nélkül elment.

Az iskolában próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De a barátaim észrevették rajtam a változást. „Mi van veled mostanában?” – kérdezte Gergő egyik szünetben. „Semmi” – hazudtam. Nem akartam beszélni róla. Szégyelltem magam, mintha az én hibám lenne az egész.

Egyik délután anyám leültetett minket a nappaliban.
– Tudom, hogy nehéz nektek ez az egész – kezdte –, de muszáj kitartanunk egymás mellett. Apátoknak időre van szüksége.
– És ha nem jön vissza? – kérdezte Zsófi sírva.
Anyám csak megölelte őt. Én pedig ott ültem mozdulatlanul, és azon gondolkodtam: vajon tényleg jobb lesz így?

A hétvégék voltak a legrosszabbak. Régen ilyenkor együtt mentünk piacra vagy kirándulni a Normafára. Most csak ültünk otthon hármasban, és próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De minden mozdulatban ott volt az üresség.

Egy hónap után apám végre felhívott.
– Szia, fiam! Hogy vagytok? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Jól – feleltem röviden.
– Anyáddal beszéltetek?
– Igen.
Hosszú csend következett.
– Sajnálom…
Nem tudtam mit mondani erre. Csak letettem a telefont.

Azóta ritkán beszélünk. Néha küld egy üzenetet: „Vigyázz anyádra és Zsófira!” De sosem írja azt, hogy hiányzunk neki vagy szeret minket.

Anyám egyre fáradtabb lett. Egyik este hallottam, ahogy sír a fürdőszobában. Zsófi is egyre zárkózottabb lett; már nem mesélte el nekem az iskolai dolgait sem. Éreztem, hogy mindannyian széthullunk.

Próbáltam segíteni otthon: bevásároltam, főztem néha vacsorát, segítettem Zsófinak tanulni. De közben bennem is egyre nőtt a harag apám iránt. Hogy tehette ezt velünk? Miért nem próbált meg küzdeni értünk?

Egyik este anyám leült mellém a konyhában.
– Tudom, hogy haragszol rá – mondta halkan –, de néha az emberek elakadnak az életükben. Nem mindig tudják, mit akarnak.
– De mi lesz velünk? – kérdeztem dühösen.
– Megpróbáljuk túlélni… együtt.

A hat hónap lassan telt el. Az utolsó hetekben már nem is reménykedtem abban, hogy apám visszajön. Egyik este azonban váratlanul megjelent az ajtóban. Fáradtnak tűnt és idegennek.
– Szeretnék beszélni veletek – mondta csendesen.
Leültünk mindannyian a nappaliban. Apám sokáig hallgatott, majd megszólalt:
– Hibáztam… Nem tudom jóvátenni mindazt, amit tettem… De szeretlek titeket.
Anyám csak bólintott.
– Most már rajtad múlik – mondta neki halkan.

Azóta semmi sem lett ugyanolyan. Apám néha hazajön vacsorázni, de már nem lakik velünk. Anyám újra dolgozik, Zsófi lassan kezd felengedni. Én pedig még mindig keresem a válaszokat: hogyan lehet megbocsátani valakinek, aki elhagyott minket? Hogyan lehet újra bízni abban, aki egyszer hátat fordított?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb lenne végleg lezárni ezt a fejezetet?