Kulcsok a múltból: Egy anyós árnyéka

– Hányszor mondtam már, hogy ne nyúlj a fiókomhoz, Ilona néni? – suttogom magamban, miközben a konyhapultnál állok, és a kezem remegve szorítja a bögrét. A lakásban csend van, csak az eső kopog az ablakon. Gábor már harmadik napja nincs itthon, Németországban tárgyal. Én pedig egyedül vagyok a gondolataimmal – és a gyanúval, ami lassan felemészt.

Az egész akkor kezdődött, amikor Ilona néni – Gábor édesanyja – egy délután bejelentette: „Kislányom, csináltattam egy pótkulcsot, csak vészhelyzet esetére. Tudod, ha valami baj lenne.” Akkor csak mosolyogtam, de valami furcsa érzés motoszkált bennem. Azóta mintha minden napra jutna egy apró jel: egy elmosott bögre, amit biztosan nem én használtam; egy elmozdított fotó a polcon; vagy éppen a hűtőben hiányzó túró rudi.

Ma este eldöntöttem: kiderítem az igazságot. Felállítom a csapdát. A bejárati ajtó elé egy apró papírfecnit teszek, amit csak akkor lehet észrevétlenül elmozdítani, ha valaki belép. A nappaliban lekapcsolom a villanyt, de az előszobában égve hagyom – mintha sietve mentem volna el otthonról.

Fél tíz körül járhat az idő, amikor meghallom a kulcs csörrenését. A szívem hevesen ver. Az ajtó lassan kinyílik, és Ilona néni lép be. Nem vesz észre – én az árnyékban állok. Látom, ahogy körülnéz, majd egyenesen a hálószobába megy. Lassan követem.

– Mit keresel itt? – kérdezem halkan, de határozottan.

Ilona néni összerezzen, majd gyorsan visszanyeri a lélekjelenlétét.

– Jaj, drágám! Csak… csak azt hittem, elfelejtetted bezárni az ablakot. Tudod, milyen veszélyes ez a környék mostanában… – próbál mosolyogni, de a hangja remeg.

– Ne hazudj nekem! – mondom dühösen. – Tudom, hogy nem először jársz itt titokban.

Egy pillanatig csend van. Aztán Ilona néni leül az ágy szélére, és halkan sírni kezd.

– Nem akartam rosszat… csak… csak annyira félek egyedül. Mióta Laci bácsi meghalt, olyan üres minden. És Gábor is mindig elfoglalt. Néha csak idejövök… hogy érezzem, nem vagyok teljesen egyedül.

A haragom hirtelen szánalommá változik. Leülök mellé.

– De miért nem szóltál? Miért kellett titokban csinálnod?

– Mert félek, hogy te is kizársz az életetekből. Tudom, hogy néha terhes vagyok… De ez a lakás… ez az egyetlen hely, ahol még érzem Gábor apjának jelenlétét is. Itt minden emlék él még.

Hosszú percekig ülünk csendben. Aztán Ilona néni elővesz egy régi fényképet a zsebéből – Gábor gyerekkori képe az apjával.

– Ezt akartam elhozni… – suttogja. – Hogy ne felejtsem el őket.

A könnyeim végigfolynak az arcomon. Hirtelen minden haragom eltörpül a magány és veszteség súlya mellett.

– Ilona néni… miért nem beszéltünk erről soha?

– Mert nálunk nem szokás az érzésekről beszélni – mondja keserűen. – Az én anyám is mindig csak hallgatott.

Másnap reggel Gábor hazajön. Elmesélem neki mindent. Először dühös lesz az anyjára, aztán látom rajta: ő is érzi azt az űrt, amit apja halála hagyott maga után.

– Anya… – mondja halkan –, maradj velünk pár napig. Nem kell többé titokban jönnöd.

Ilona néni csak bólint, de a szemében ott csillog valami új remény.

Azóta minden más lett. Néha még mindig nehéz együtt élni a múlt árnyaival és egymás rigolyáival. De legalább már beszélünk róla.

Vajon hány családban vannak még ilyen kimondatlan titkok? És vajon mennyi fájdalmat lehetne elkerülni, ha végre őszintén beszélnénk egymással?