„Anyu, kérlek, vigyél haza!” – Egy családi döntés ára

– Anya, kérlek, vigyél haza! – zokogta a telefonba Marci, a kisebbik fiam. Aznap este volt, amikor először hagytuk ott mindkét gyereket anyámnál pár napra, hogy végre kettesben lehessünk a férjemmel az új lakásunkban. Azt hittük, ez lesz a jutalmunk a sok évnyi albérlet és nélkülözés után. Ehelyett Marci hangja úgy hasított belém, mintha kést forgatnának a szívemben.

Két éve történt minden. A férjem, Gábor, egy péntek este izgatottan lépett be az ajtón: – Képzeld, előléptettek! – mondta, és én abban a pillanatban tudtam, hogy most vagy soha. Évek óta álmodoztunk saját otthonról, de mindig csak halogattuk. Most viszont úgy éreztem, eljött az idő. – Vegyünk lakást! – mondtam ki hirtelen. Gábor először csak nézett rám nagy szemekkel, aztán bólintott. Másnap már bankokat néztünk.

A hitel persze nagyobb volt, mint amit szerettünk volna. De mindenki azt mondta: „Most kell lépni, különben sosem lesz sajátotok!” Anyám is ezt hajtogatta: – Én is így kezdtem apáddal! – mondta büszkén. Csak az idősebb fiam, Bence volt csendesebb a szokásosnál. Ő már akkor is érezte, hogy valami nem stimmel.

Az első hónapokban minden új volt és izgalmas. A lakás illata, a friss festék szaga, a kilátás a panelház tizedik emeletéről. De aztán jöttek a számlák. A törlesztőrészlet minden hónapban egyre jobban szorította a torkunkat. Gábor egyre többet dolgozott, én is visszamentem teljes állásba. A gyerekek egyedül reggeliztek, délutánonként Marci sokszor csak Bencével volt otthon.

Egy este Bence odajött hozzám: – Anya, miért vagy mindig ideges? Régen többet nevettél… – Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a fejét és próbáltam mosolyogni.

Aztán jött az a hétvége. Gábor azt mondta: – Szükségünk van egy kis pihenésre. Vigyük el a fiúkat anyádhoz pár napra! – Nem volt kedvem hozzá, de belementem. Anyám örült: – Végre együtt lehetünk! – mondta lelkesen.

Az első este furcsa csend volt otthon. Gábor filmnézést javasolt, de én csak ültem a kanapén és bámultam ki az ablakon. Hiányoztak a fiúk hangjai. Aztán csörgött a telefonom: Marci volt az.

– Anya… nem akarok itt aludni… félek… Bence csak olvas és nem beszél velem…

Hallottam a hangján, hogy tényleg szenved. Anyám háttérben próbálta nyugtatni: – Ne hisztizz már, Marci! Régen te is szerettél itt lenni! – De Marci csak sírt tovább.

Gábor mérges lett: – Ne menjünk érte! Meg kell tanulnia önállónak lenni! – De én nem bírtam tovább. Felöltöztem és elindultam anyámhoz.

Az úton végig azon gondolkodtam: vajon tényleg jót teszek-e? Vagy csak menekülök attól az ürességtől, amit az új életünk hozott?

Anyám ajtót nyitott, arca bosszús volt: – Régen te is kibírtad itt! Miért ilyen gyengék ma a gyerekek? – kérdezte szemrehányóan.

Marci rám ugrott és átölelt: – Anya, ne hagyj itt többet! – suttogta.

Hazafelé csendben ült mellettem az autóban. Otthon Bence is kijött a szobájából: – Mi történt? – kérdezte halkan.

– Semmi baj… csak hiányoztunk egymásnak – mondtam.

Aznap este Gábor rám förmedt: – Nem lehet így élni! Mindig visszalépünk! Mikor lesz végre rend?

– Nem tudom… talán amikor újra együtt leszünk igazán…

Azóta minden nap küzdünk. A hitel ott lóg a fejünk felett, mint egy sötét felhő. Gábor egyre zárkózottabb lett, Bence magába fordult, Marci pedig még mindig fél elaludni egyedül.

Néha azon gondolkodom: megérte ez az egész? Egy lakásért feláldozni azt a családi békét, amit annyira féltettünk? Vajon hány magyar család jár most ugyanebben a cipőben?

Ha újrakezdhetném… vajon másképp döntenék? Vagy mindenki csak utólag látja meg az igazi árat?