A lakás, ahol sosem voltam egyedül – Egy magyar albérlet titkai
– Ne hagyd égve a villanyt, Zoli! – csattant fel Gergő, miközben becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. – Már megint én fizetem majd a villanyszámlát, mi?
Ott ültem a konyhaasztalnál, a kezem remegett a bögrével. A sötét novemberi este ránehezedett a budapesti albérletre, ahol három fiúval laktam együtt. Mindannyian vidékről jöttünk fel tanulni, de valahogy én mindig kívülállónak éreztem magam. Azt hittem, csak a szokásos egyetemi magány az oka, de hamar rájöttem: ebben a lakásban valami nincs rendben.
A közös élet első heteiben mindenki próbált barátkozni. Gergő hangos volt és szókimondó, András csendes, de mindig ott volt, ha valakinek segítség kellett. Bence pedig… ő volt az, aki sosem beszélt magáról. Csak néha láttam, ahogy hajnali kettőkor az ablakban áll, cigarettázik és bámulja az üres utcát.
Egy este, amikor már mindenki aludt, furcsa zajokra ébredtem. Először azt hittem, csak álmodom: valaki suttogott a szobámban. Felültem az ágyban, de nem láttam senkit. Másnap reggel szóvá tettem.
– Ti is hallottatok valamit éjjel? – kérdeztem félve.
Gergő csak legyintett:
– Biztos a szomszédok. Vékonyak a falak.
De András rám nézett, és halkan azt mondta:
– Néha én is érzem, mintha valaki figyelne.
Nevettünk rajta, de bennem ott maradt a félelem. Egyre többször éreztem úgy, mintha nem lennék egyedül. A tükörben néha mintha árnyék suhant volna el mögöttem. Aztán egy este Bence bejött hozzám.
– Te is látod néha? – kérdezte halkan.
– Mit?
– A kisfiút. A folyosón.
Megfagyott bennem a vér. Nem mondtam el senkinek, hogy gyerekkoromban volt egy öcsém, akit sosem ismertem meg igazán. Anyám sosem beszélt róla, csak annyit mondott: „Elment.” Mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzik az életemből.
Aznap este nem tudtam elaludni. Hallottam, ahogy Bence suttog valakinek a folyosón:
– Menj el innen! Nem tartozol ide!
Másnap reggel Bence eltűnt. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Nem bírom tovább. Bocsánat.”
A lakásban egyre feszültebb lett a hangulat. Gergő kiabált, András magába zárkózott. Én pedig egyre többet gondoltam arra a kisfiúra – vajon tényleg létezett? Vagy csak mindannyian túlterheltek voltunk?
Egyik este anyám felhívott.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Anyu… volt nekem tényleg egy öcsém?
Hosszú csend következett.
– Igen – mondta végül sírva. – De sosem tudtam neked elmondani, hogyan veszítettük el.
A könnyeim potyogtak. Rájöttem: nem a lakásban kísért valaki, hanem bennem éltek azok az árnyak, amiket sosem engedtem el.
A következő hetekben próbáltam beszélgetni Gergővel és Andrással arról, hogy mennyire nehéz feldolgozni a veszteséget. Először kinevettek, de aztán András is bevallotta: az ő családjában is van egy titok, amiről nem beszélnek.
Egy este leültünk hárman egy üveg borral és végre őszintén beszélgettünk arról, hogy milyen nehéz vidékről Budapestre jönni, mennyire magányos tud lenni az ember még akkor is, ha körülveszik mások. Hogy mennyi mindent cipelünk magunkban: családi titkokat, veszteségeket, félelmeket.
A lakásban lassan megszűntek a furcsa zajok. Már nem féltem az árnyékoktól – sem a folyosón, sem önmagamban.
Most már tudom: néha nem szellemek kísértenek minket, hanem azok az érzések és emlékek, amiket sosem mondunk ki hangosan. Vajon hányan élünk így ebben az országban? Hányan vagyunk még mindig egyedül egy zsúfolt albérletben?
„Ti is éreztétek már úgy, hogy valami láthatatlan teher nyomja a vállatokat? Mi segített nektek megszabadulni tőle?”