Egyetlen kép árnyékában – Egy anyós, egy gyermek, és a múlt titkai
– Mit csinálsz? – kérdeztem halkan, miközben a szívem hevesen vert. Ott állt Ilona, az anyósom, Marci kiságyánál, kezében egy megsárgult fényképpel. A kép szélét idegesen morzsolgatta, tekintete hol a fotóra, hol a fiam arcára vándorolt.
– Csak nézem… – suttogta. – Nézem, mennyire hasonlít rá…
Azt hittem, csak egy újabb nap lesz a sok közül. Reggel sétálni indultam Marcival a parkba. A levegő friss volt, az emberek mosolyogtak, de én magamban feszengtem. Körülöttem anyák és nagymamák tologatták a babakocsikat. Feltűnt, hogy legtöbbször az anyai nagymamák ringatják el az unokákat, míg az apaiak inkább csak távolról figyelnek. Vajon miért van ez így? Nálunk is így alakult: anyukám messze él, Ilona pedig… nos, Ilona mindig is tartózkodó volt velem.
Aznap délután Ilona váratlanul beállított hozzánk. Nem szólt előre, csak megjelent, ahogy szokott. Egy tálca pogácsát hozott – mindig pogácsát hoz –, és azt mondta, csak egy kicsit szeretne Marcival lenni. Fáradt voltam, de nem akartam udvariatlan lenni.
– Olyan jó illata van ennek a gyereknek – mondta halkan, miközben Marci fölé hajolt. – Pont mint Zolié volt…
Zoli, a férjem. Gyakran mondja Ilona, hogy Marci mennyire hasonlít rá. De most valami más volt a hangjában. Valami szomorúság.
Amíg teát főztem, hallottam, ahogy Ilona dúdolgat Marcinek. Visszalopóztam a szobába, és akkor láttam meg: ott állt a kiságy mellett, kezében egy régi fényképpel. Zoli volt rajta kisfiúként.
– Mit csinálsz? – kérdeztem újra.
Ilona összerezzent.
– Bocsáss meg… Csak… néha úgy érzem, mintha visszakapnám azt az időt… amikor még minden rendben volt.
Leültem mellé. Nem tudtam eldönteni, haragszom-e rá vagy sajnálom.
– Miért mondod ezt? Mi nem rendben most?
Ilona sokáig hallgatott. Csak nézte a fényképet és Marcit.
– Tudod… amikor Zoli kicsi volt, én is ilyen bizonytalan voltam. Mindig attól féltem, hogy valamit elrontok. És aztán…
Elcsuklott a hangja.
– Aztán Zoli apja elment. Egyedül maradtunk. És én sosem tudtam igazán megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam megtartani őt…
A szoba hirtelen hideg lett. Éreztem Ilona fájdalmát, de nem tudtam mit mondani.
– Néha úgy érzem – folytatta –, hogy ha most mindent jól csinálok Marcival… talán jóvátehetek valamit.
Felnézett rám könnyes szemekkel.
– De te nem engeded közel magadhoz…
Meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy így érez.
– Nem akarom elvenni tőled Marcit – mondta gyorsan –, csak szeretném látni őt felnőni. Látni, ahogy boldog családban nő fel…
Hirtelen minden értelmet nyert: Ilona nem ellenem van, hanem saját múltjával harcol. Azért olyan merev velem, mert fél attól, hogy elveszíti az unokáját is – ahogy annak idején elvesztette a fiát.
– Sajnálom – mondtam halkan. – Néha nehéz nekem is… Anyukám messze van, és sokszor érzem magam egyedül ebben az egészben.
Ilona bólintott.
– Tudom. De ha hagyod… segítenék neked. Nem csak pogácsával…
Elmosolyodtam. Talán először éreztem úgy, hogy tényleg család vagyunk.
Aznap este sokáig gondolkodtam azon, mennyi mindent cipelünk magunkkal a múltból. Hány kimondatlan szó és félelem választ el minket egymástól? Vajon képesek vagyunk-e ledönteni ezeket a falakat?
Másnap reggel Ilona újra eljött. Ezúttal együtt sétáltunk a parkban Marcival. Láttam rajta az örömöt és a megkönnyebbülést.
– Ugye tudod – mondta halkan –, hogy sosem akartam rosszat neked?
Bólintottam.
– És te tudod, hogy szükségem van rád?
Egymásra mosolyogtunk.
A parkban más anyák és nagymamák is figyeltek minket. Talán ők is látták: néha egyetlen kép elég ahhoz, hogy újraírjuk a múltat – vagy legalábbis megpróbáljuk megérteni egymást.
Vajon hány családban maradnak kimondatlanul ezek a fájdalmak? Hányan élnek úgy együtt, hogy közben sosem beszélnek igazán egymással? Te mit tennél a helyemben? Meg tudnád bocsátani a múlt hibáit?