Az utolsó szó jogán – Egy magyar család széthullása és újjászületése

– Elég volt, anya! – kiáltottam, miközben a kanalamat olyan erővel tettem le az asztalra, hogy a leves kilöttyent a tányérból. A családi ebédnél ültem, körülöttem mindenki megdermedt. Apám, Laci bácsi, csak a fejét csóválta, húgom, Zsófi, a telefonját nyomkodta, mintha semmi sem történt volna. Anyám, Ilona, szokás szerint összeszorított szájjal nézett rám.

– Nem beszélhetsz így velem, Dóri! – sziszegte. – Amíg ebben a házban élsz, addig…

– Addig azt csinálok, amit te mondasz? – vágtam közbe. – Huszonhat éves vagyok! Nem vagyok már gyerek!

A csend olyan sűrű lett, hogy szinte tapintani lehetett. A nagymama sóhajtott egyet a sarokban, aztán lassan felállt és kiment a konyhába. A családi házban nőttem fel egy alföldi kisvárosban, ahol mindenki mindent tudott mindenkiről. Az én életem is nyitott könyv volt: kitűnő tanuló, orvosi egyetemre készülő lány, akitől mindenki csak a legjobbat várta.

De én már régóta éreztem, hogy fojtogat ez a szeretetnek álcázott elvárás. Anyám mindent tudni akart: mikor jövök haza, kivel találkozom, mit eszem, mit viselek. Apám csendes volt, sosem állt ki mellettem igazán. Zsófi mindig megtalálta a módját, hogy kibújjon minden felelősség alól – ő volt a család kedvence.

Aznap délután bezárkóztam a szobámba. A könnyeim potyogtak, de nem akartam sírni. A telefonom rezgett: „Szeretlek, de ezt nem bírom tovább” – írta Gergő, a barátom. Ő volt az egyetlen menedékem ebben az őrületben. De anyám őt sem fogadta el: „Falusi fiú, nincs jövője” – mondta mindig.

Egy hét múlva Gergő elhívott magukhoz. Az anyukája pogácsával várt, az apja kezet fogott velem. Ott először éreztem azt, hogy lehetek valaki más is – nem csak Ilona lánya. Gergővel terveket szövögettünk: albérlet Budapesten, közös élet. De amikor ezt otthon bejelentettem, kitört a pokol.

– Ha elmész innen ezzel a fiúval, többet ne gyere vissza! – ordította anyám. Apám csak ült és hallgatott.

– Anya, én nem vagyok boldog itt! Miért nem érted meg? – zokogtam.

– Mert mindent feláldoztam érted! Az apád is! És most csak úgy itt hagysz minket? – sírt ő is.

A döntés mégis megszületett bennem. Egy este összepakoltam néhány ruhát és Gergővel felszálltam a vonatra. Az ablakból láttam anyámat az udvaron állni – nem integetett.

Az első hónapok nehezek voltak Budapesten. Albérlet egy panelban Újpesten, két részmunkaidős állás mellett próbáltam tanulni az egyetemre. Gergő is dolgozott, de sokszor veszekedtünk: pénz miatt, fáradtság miatt, honvágy miatt. Egyik este összevesztünk azon, hogy ki mosogasson.

– Nem bírom ezt tovább! – csattant fel Gergő. – Mindig csak panaszkodsz!

– Te sem érted meg! Senki sem ért meg! – kiabáltam vissza.

Aznap éjjel először gondoltam arra: talán hiba volt eljönni otthonról.

Közben otthon is zajlott az élet. Zsófi bejelentette: terhes lett egy fiúval, akit alig ismertünk. Anyám zokogott a telefonban: „Miért pont vele? Miért nem vagy olyan okos, mint Dóri?” Zsófi persze nem törődött vele – ő mindig ment a maga feje után.

Karácsonykor hazamentem. A ház hideg volt és idegen. Anyám nem szólt hozzám napokig. Apám próbált békíteni:

– Tudod, anyád csak félti magát… félti az életét nélküled.

– De én is félek nélküle… – suttogtam.

A vacsora alatt Zsófi bejelentette: összeházasodik a fiúval és külföldre költöznek dolgozni. Anyám kiborult:

– Elveszítem mindkét lányomat? Miért büntettek engem?

– Nem büntetünk… csak élni akarunk! – mondtam halkan.

Az ünnepek után visszamentem Pestre. Gergővel egyre távolabb kerültünk egymástól; végül szakítottunk. Egyedül maradtam egy idegen városban, ahol senki sem ismert igazán.

A vizsgákon megbuktam. A főbérlőm kirúgott késedelmes lakbér miatt. Egy éjszakát egy barátnőmnél töltöttem, aztán hazamentem – szégyenkezve, összetörve.

Anyám ajtót nyitott. Nem szólt semmit; csak átölelt.

– Sajnálom… – suttogtam.

– Én is… – mondta ő is könnyekkel a szemében.

Hónapokig tartott, mire újra beszélgetni tudtunk egymással anélkül, hogy egymás szemére vetettük volna a múltat. Apám közben megbetegedett; Zsófi külföldről pénzt küldött haza, de ritkán jelentkezett.

Egy nap anyám leült mellém a konyhában:

– Tudod… talán hibáztam sokszor veled szemben. De csak jót akartam neked…

– Én is hibáztam… – mondtam halkan.

Apám halála után ketten maradtunk anyámmal a nagy házban. Néha úgy éreztem: minden veszni látszik. De aztán rájöttem: újra lehet kezdeni mindent – ha van bátorságunk megbocsátani egymásnak.

Most már én is anya vagyok; van egy kisfiam, Marci. Néha félek attól, hogy ugyanazokat a hibákat követem el vele is…

De talán pont ezért tudok jobban figyelni rá.

Vajon tényleg képesek vagyunk elengedni a múltat? Vagy örökké cipeljük magunkkal szüleink sebeinek súlyát? Ti mit gondoltok erről?