Anyám luxusban él, miközben mi kenyéren és vízen: Egy magyar család harca a megértésért

– Na, mondjad csak, Juditkám, maradt még kenyér a spájzban, vagy már azt is megettétek? – csattant fel anyám hangja a telefonban, miközben a háttérben hallottam a kávéfőző zümmögését és a porceláncsészék csilingelését.

A szívem összeszorult. Megint ugyanaz a gúnyos hangnem, mintha nem is az anyám lenne, hanem egy idegen, aki csak élvezi, hogy belém rúghat. – Igen, anya, még van kenyér. Sőt, Gábor vett ma egy kis szalámit is – próbáltam könnyedén válaszolni, de a hangom remegett.

Anyám sosem fogadta el Gábort. Szerinte egy férfi dolga eltartani a családot – egyedül. És ha ez nem megy, akkor az az ő szégyene. Hiába magyaráztam neki százszor is, hogy Bence miatt nem tudok dolgozni. Hogy minden napom arról szól, hogy a kisfiamat fejlesztésekre hordom, orvoshoz viszem, és otthon tanítom beszélni, járni, nevetni. Anyám ezt nem érti. Vagy nem akarja érteni.

A lakásunkban halkan sírt Bence. Gábor éppen a fürdőben próbálta lemosni róla a vacsora maradékát. – Anya megint? – kérdezte halkan Gábor, amikor kiléptem a konyhába. Csak bólintottam.

– Miért nem tud békén hagyni minket? – fakadt ki Gábor. – Mindent megteszek értetek! Tudod jól! – A hangja elcsuklott.

Odamentem hozzá, átöleltem. – Tudom. És Bence is tudja. Csak ő nem akarja tudni.

Anyám közben a budai villájában ül, ahol minden reggel friss péksütemény várja az asztalon. Apám halála után örökölt egy kisebb vagyont, és most egyedül él a hatalmas házban. Néha meghív minket ebédre – de csak azért, hogy éreztesse: ő mennyivel többre vitte nálunk.

Egyik vasárnap végül elmentünk hozzá. Már az ajtóban éreztem a feszültséget. Anyám elegáns ruhában állt előttünk, Bencére alig pillantott rá.

– Hát ti hogy néztek ki? – nézett végig rajtunk. Gábor inge gyűrött volt, én pedig csak egy egyszerű pólót vettem fel. Bence mosolygott rá, de anyám csak elfordította a fejét.

Az ebéd alatt anyám végig Gábort faggatta: – És mondd csak, mikor lesz végre rendes munkád? Mikor vesztek saját lakást? Meddig akartok még így élni?

Gábor némán tűrte. Én próbáltam terelni a szót: – Anya, Bence mostanában nagyon szépen fejlődik! Képzeld, már három szót is összerak egymás után!

– Az szép – mondta anyám fagyosan –, de attól még nem lesz több pénzetek.

Hazafelé Bence elaludt a babakocsiban. Gábor némán tolta maga előtt. Éreztem rajta a dühöt és a szégyent.

Otthon leültünk egymással szemben. – Judit, én nem bírom tovább ezt az állandó megalázást – mondta Gábor halkan. – Nem elég, hogy minden nap küzdök a munkahelyemen, hogy valahogy kijöjjünk a fizetésből… De még a saját anyád is lenéz engem!

– Nem te vagy kevés – mondtam neki könnyes szemmel –, hanem ő túl sokat vár el tőlünk. Nem tudja elképzelni, milyen az életünk.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkorom emlékei: anyám mindig mindent megadott nekem – de csak azért, hogy később vissza is kérje kamatostul. Most is ezt teszi: azt várja tőlem, hogy úgy éljek, ahogy ő akarja.

Másnap reggel Bence nevetve ébresztett fel. A kis kezeivel az arcomat simogatta. Ebben a pillanatban rájöttem: mindegy, mennyi pénzünk van vagy milyen ruhát hordunk – nekem ez az igazi gazdagság.

Délután újra csörgött a telefonom. Anyám volt az.

– Juditkám, gondolkodtam… Talán segíthetnék nektek egy kicsit. De csak akkor, ha végre rendbe szeditek magatokat! Mi lenne például, ha Bencét intézetbe adnátok? Akkor te is dolgozhatnál végre! – mondta ridegen.

Elakadt a lélegzetem. – Soha! – kiáltottam rá. – Bence hozzánk tartozik! Nem adom oda senkinek!

– Akkor ne panaszkodj! – vágta rá anyám és letette.

Ott álltam a nappali közepén remegve. Gábor odajött hozzám és átölelt.

– Mi együtt vagyunk erősek – suttogta.

Azóta sem beszéltem anyámmal. Néha hiányzik az anyai szeretet – de már tudom: nekem nem kell mások elismerése ahhoz, hogy boldog legyek.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány család küzd nap mint nap az elfogadásért és a megértésért? Ti mit tennétek a helyemben?