Szívek találkozása: Egy idős ember magányának és családi újraegyesülésének története
– Mihály bácsi, kérem, próbáljon enni egy kicsit – kérleltem halkan, miközben a kanalát a leves felé tartottam. A férfi csak a fejét rázta, szemei üvegesen bámultak ki az ablakon. Odakint szürke novemberi eső verte az udvart, a kórteremben pedig csak a lélegeztetőgép halk zümmögése törte meg a csendet.
– Minek? – suttogta végül. – Úgysem vár otthon senki.
A szívem összeszorult. Mióta Mihály bácsi nálunk feküdt, eleinte még viccelődött velünk, mesélt a régi időkről, arról, hogyan építette fel saját kezével a házát Kecskemét mellett. De ahogy teltek a napok, egyre csendesebb lett. A nővérek között suttogva találgattuk, vajon miért nem látogatja senki. A kórlapján ott állt: két gyerek, három unoka. De senki nem jött.
Egyik este, amikor a műszakom végén még egyszer benéztem hozzá, halk sírást hallottam. Megtorpantam az ajtóban.
– Mihály bácsi… minden rendben? – kérdeztem óvatosan.
– Tudja, Lehel lányom mindig azt mondta, hogy túl sokat dolgoztam. Hogy nem voltam ott az ünnepeken. Most meg… most meg már nem is keresnek – zokogta el magát.
Leültem mellé az ágy szélére. Nem tudtam mit mondani. Csak fogtam a kezét.
Másnap reggel újabb nap indult: vérnyomásmérés, gyógyszerosztás, sebtapaszok cseréje. Mihály bácsi egyre gyengébb lett. Az orvosok szerint semmi komoly baja nem volt – csak épp mintha feladta volna.
Aztán egy péntek délután minden megváltozott. A nővérpultnál ültem, amikor egy fiatal férfi lépett be az osztályra. Magas volt, barna szemű, kissé zavartan nézett körül.
– Elnézést… Mihály Nagyhoz jöttem. Az unokája vagyok. Áron.
A szívem hevesen vert. Végre! Egy családtag!
– Jöjjön velem – mondtam mosolyogva.
Ahogy belépett a kórterembe, Mihály bácsi először fel sem ismerte. De amikor Áron megszólalt – „Papa!” –, valami megtört benne. Felült az ágyban, könnyek csillogtak a szemében.
– Áron fiam… te tényleg itt vagy?
– Itt vagyok, papa. Sajnálom, hogy eddig nem jöttem – mondta Áron halkan. – Tudom, hogy haragszol rám…
– Nem haragszom – rázta meg a fejét Mihály bácsi. – Csak hiányoztál.
Aznap délután órákig beszélgettek. Áron elmesélte, hogy Pesten dolgozik, sokat túlórázik, de mindig gondolt rá. Mihály bácsi pedig előszedte régi történeteit: hogyan tanította Áront biciklizni, hogyan építették együtt a diófahintát az udvaron.
A következő napokban mintha kicserélték volna Mihály bácsit. Újra evett, viccelődött velünk nővérekkel is.
Egyik reggel odahívott magához.
– Leah… tudja maga, milyen érzés az, amikor az ember azt hiszi, már senkinek sem fontos? Amikor csak ül és várja a végét? De aztán elég egy ölelés… egy szó… és minden megváltozik.
Bólintottam. Láttam már ilyet más betegeknél is – de most valahogy mégis jobban fájt.
Áron minden nap bejött hozzá munka után. Néha hozott be süteményt is – „Mama receptje szerint” –, és együtt ettek belőle. Egyik este még Lehel is bejött: feszengve ült le az ágy szélére, de Mihály bácsi csak annyit mondott:
– Kislányom… ne haragudj rám a múlt miatt.
Lehel sírva fakadt. Megölelték egymást.
A kórházban mindenki erről beszélt: mintha csoda történt volna. Mihály bácsi néhány nap múlva már annyira jól volt, hogy hazaengedtük.
Az utolsó napon odajött hozzám Áron is.
– Köszönöm magának – mondta halkan. – Ha maga nincs… lehet, hogy sosem jövök rá, mennyire fontos még nekünk papa.
Csak mosolyogtam és megsimogattam a vállát.
Most, hetek múltán is gyakran eszembe jut Mihály bácsi története. Vajon hány idős ember ül otthon vagy kórházi ágyon úgy, hogy azt hiszi: már senkinek sem fontos? Vajon miért felejtjük el olyan könnyen azt a szeretetet, amit ők adtak nekünk gyerekkorunkban?
Ti mit gondoltok? Hányszor felejtünk el időt szánni azokra, akiknek valaha mi voltunk a világ közepe?