Hamuvágy – Egy magyar nő újjászületése a családi romokból
– Anya, miért nem tudsz egyszer egyetlen estét józanul tölteni? – kiáltottam be a fürdőszobába, ahol anyám már harmadszor hányt aznap este. A szag, ami a panelház negyedik emeleti lakásában terjengett, összekeveredett a Domestos-éval és az olcsó vodka bűzével. Tizenhat éves voltam, és már akkor úgy éreztem, hogy minden felelősség rám nehezedik.
Anyám, Katalin, csak annyit felelt rekedten:
– Majd ha te leszel felnőtt, akkor megérted.
De én már akkor is felnőtt voltam. Legalábbis annak kellett lennem. Apám, Laci, ilyenkor mindig eltűnt – vagy a kocsmában ült a barátaival, vagy a garázsban szerelte a Ladát. A húgom, Zsófi, csak sírt a szobájában, én pedig próbáltam elhitetni magammal, hogy egyszer majd minden jobb lesz.
Aztán eljött az érettségi. A tanáraim csodálkoztak, hogy egyáltalán le tudtam tenni a vizsgákat. Egyedül tanultam éjszakánként, miközben anyám üvöltözött a tévével vagy zokogott a múltján. Aznap este, amikor megkaptam az értesítést, hogy felvettek az ELTE-re magyar szakra, anyám részegen rám borította a levest.
– Minek neked egyetem? Úgyis visszajössz ide! – kiabálta.
Akkor döntöttem el: soha többé nem jövök vissza ebbe a lakásba.
Budapesten minden más volt. A kollégiumban először éreztem magam szabadnak. De a múlt nem engedett el. Minden hónapban jött egy hívás: „Zsófi beteg lett”, „Anyád eltűnt”, „Apád megint kirúgta a biztosítékot”. Minden alkalommal visszarántottak.
Aztán megismertem Gábort. Ő volt az első férfi az életemben, aki tényleg figyelt rám. Vagy legalábbis azt hittem. Gyorsan összeköltöztünk egy zuglói albérletben. Az első évben minden tökéletesnek tűnt – közös főzések, hosszú séták a Városligetben, tervek egy jobb jövőről.
De amikor teherbe estem, Gábor megváltozott. Egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet beszélt hozzám. Amikor megszületett a lányunk, Lili, már alig volt otthon. Egy este azt mondta:
– Nem erre számítottam. Nem vagyok kész apának lenni.
És elment.
Ott maradtam egyedül egy három hónapos babával és egy rakás számlával. Akkor értettem meg igazán anyámat – milyen érzés az, amikor mindenki elhagy. De én nem akartam az ő útját járni.
Elkezdtem takarítani magánlakásokban és irodákban. Hajnalban keltem, Lilivel a hátamon mentem dolgozni, mert bölcsődébe csak fél év múlva vették fel. Néha úgy éreztem, hogy megőrülök – főleg amikor anyám hívott részegen:
– Miért nem segítesz nekem? Te vagy az idősebb lányom!
– Anya, nekem is van életem! – sírtam bele a telefonba.
A húgom közben vidéken maradt apánkkal. Zsófi sosem bocsátotta meg nekem, hogy eljöttem. Egy karácsonykor azt mondta:
– Te csak magadra gondolsz! Mi itt rohadunk ebben a panelban!
Akkor szakadt el bennem valami végleg.
Az évek teltek. Lili óvodás lett, én pedig végre találtam egy normális állást egy könyvkiadónál. Úgy éreztem, végre sikerült kitörnöm abból a körből, amit anyám és apám hagytak rám örökségül.
De aztán jött az újabb csapás: anyám rákos lett. Az orvos azt mondta, már csak hónapjai vannak hátra.
– Nem akarom látni! – mondta Zsófi.
– Neked kell intézned mindent! Te vagy a nagyobbik!
Ott ültem anyám ágya mellett az onkológián. Ő már alig beszélt, de egyszer mégis megszorította a kezem:
– Bocsáss meg…
Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam csendben.
Anyám halála után Zsófi teljesen eltűnt az életemből. Apám is csak néha jelentkezett – általában pénzt kért vagy panaszkodott mindenre.
Évekig cipeltem magamban ezt a haragot és bűntudatot. Lili közben kamasz lett – és egy nap ugyanazt vágta a fejemhez, amit én mondtam anyámnak tizenhat évesen:
– Miért nem tudsz velem foglalkozni? Miért mindig csak dolgozol?
Akkor értettem meg igazán: hiába menekülök, a múlt mindig utolér.
Egy este leültem Lili mellé az ágyra.
– Tudod kicsim… én is csak tanulom ezt az egészet. Néha félek attól, hogy ugyanazokat a hibákat követem el veled, mint amiket velem követtek el…
Lili csak annyit mondott:
– Szeretlek anya.
Akkor először éreztem azt, hogy talán mégis képes vagyok újjászületni abból a hamuból, amit a családom hagyott rám.
De vajon tényleg le lehet zárni a múltat? Vagy örökké cipeljük magunkkal generációkon át? Ti mit gondoltok erről? Várom a véleményeteket…