A titkok ára – Egy házasság határán

– Miért nem mondod el végre az igazat, András? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, a telefonomat szorongatva. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a szobából. András a hátát mutatta nekem, mintha a mosogatás hirtelen a világ legfontosabb dolga lett volna.

Aznap este találtam rá az üzenetekre. Nem akartam kutakodni, de amikor András telefonja rezgett az asztalon, és megláttam egy idegen nő nevét – Katalin –, valami megmagyarázhatatlan késztetésből feloldottam a képernyőt. A szavak ott voltak, fekete-fehéren: „Hiányzol”, „Jó lenne újra látni téged”. A kezem remegett, ahogy végigpörgettem a beszélgetést. Nem volt benne semmi egyértelműen bűnös, de minden mondat mögött ott lappangott valami titok.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni, mikor kezdett elhidegülni köztünk minden. Talán amikor nyugdíjba mentem, és hirtelen túl sok időnk lett egymásra? Vagy amikor a gyerekek kirepültek, és csak a csend maradt utánuk? Vagy már akkor is ott volt a repedés, amikor még csak nem is sejtettem?

Másnap reggel András úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Megfőzte a kávét, odatolta elém a csészét, és megkérdezte: – Hogy aludtál? – Mintha nem érezné a feszültséget, ami közöttünk vibrált.

Aztán egész nap azon gondolkodtam, hogyan hozzam szóba. Nem akartam veszekedést. Nem akartam elveszíteni őt – vagy legalábbis azt az embert, akinek hittem őt negyven évig. De azt sem bírtam elviselni, hogy minden reggel úgy keljek fel mellette, hogy közben kételkedem benne.

Délután felhívtam a lányomat, Zsuzsit. – Anya, biztos vagy benne? – kérdezte halkan. – Lehet, hogy csak barátok… vagy valami más magyarázat van rá. – De én tudtam, hogy nem vagyok őrült. Az ösztöneim sosem csaltak meg.

Este végül összeszedtem magam. Leültem Andrással szemben, és kimondtam: – Láttam az üzeneteidet Katalinnal. Szeretném tudni, mi folyik köztetek.

Először csak nézett rám döbbenten. Aztán lesütötte a szemét. – Nem történt semmi… csak beszélgetünk néha. Magányos vagyok néha, Lili.

Ez a mondat úgy ütött mellbe, mintha pofon vágtak volna. Magányos? Hát én nem vagyok itt neki? Negyven év után is?

– És én? Én nem vagyok magányos? – suttogtam könnyekkel a szememben.

A következő napokban alig beszéltünk egymással. András kerülte a tekintetemet, én pedig próbáltam megfejteni: hol rontottuk el? Talán túl sokáig hittük azt, hogy az idő mindent megold majd helyettünk.

Egyik este Zsuzsi átjött hozzám. – Anya, beszéljetek egymással! Ne hagyjátok, hogy ez így maradjon! – kérlelt.

De hogyan lehet újrakezdeni valamit, ami már régóta haldoklik? Hogyan lehet megbocsátani valamit, ami talán sosem történt meg igazán – de mégis mindent megváltoztatott?

Végül egy vasárnap reggelen András leült mellém az ágy szélére. – Sajnálom, Lili. Nem akartalak megbántani. Csak… néha úgy érzem, már nem látod bennem azt az embert, aki voltam.

– És te látsz még engem? – kérdeztem vissza.

Sokáig csak ültünk egymás mellett csendben. Aztán lassan elkezdtünk beszélgetni – először óvatosan, aztán egyre őszintébben. Elmondtam neki minden félelmemet: hogy félek az öregedéstől, attól, hogy egyszer majd teljesen egyedül maradok. Ő is elmondta: fél attól, hogy már nem fontos nekem.

Nem oldódott meg minden egy csapásra. De legalább elkezdtünk újra beszélni egymással – talán először hosszú évek óta igazán.

Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt, és azon gondolkodom: vajon lehet-e még újrakezdeni ennyi év után? Meg lehet-e bocsátani azt is, amit sosem mondtak ki igazán?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy házasságot ennyi idő után is?