Álomotthon árnyékában: Egy testvér árulása
– Nem hiszem el, hogy ezt teszitek velem! – kiáltottam, miközben a nappalinkban álltam, szemben a húgommal, Katával és a férjével, Gáborral. A hangom remegett, a kezem ökölbe szorult. Az ablakon túl a májusi eső kopogott az ablakpárkányon, mintha csak az én könnyeimet visszhangozná.
Kata mindig is irigy volt rám, ezt tudtam. Gyerekkorunkban is minden játékot el akart venni tőlem, de sosem gondoltam volna, hogy felnőttként is képes lesz ilyen messzire menni. Amikor végre sikerült megvennünk ezt a házat – egy tágas, háromszobás otthont Zuglóban –, úgy éreztem, elértem mindazt, amiről álmodtam. A férjem, András és én évekig spóroltunk, túlóráztunk, lemondtunk nyaralásokról, csak hogy egyszer majd legyen egy saját helyünk, ahol családot alapíthatunk.
Az első hetekben minden tökéletes volt. Minden este együtt vacsoráztunk az új étkezőasztalnál, terveztük a babaszobát, és arról álmodoztunk, milyen lesz majd a kertben játszani a gyerekeinkkel. Aztán egy nap Kata felhívott.
– Szia, Zsófi! – szólt bele a telefonba. – Tudod, Gáborral nagy bajban vagyunk. Elvesztette a munkáját, és nem tudjuk fizetni az albérletet. Nem költözhetnénk hozzátok egy kis időre?
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem könnyű most az életük, de valami furcsa volt a hangjában. Mégis igent mondtam – hiszen ő a húgom.
Az első napokban minden rendben ment. Segítettem Katának állást keresni, Gábor pedig megígérte, hogy hamarosan talál valamit. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem, mintha ők lennének az otthon urai. Kata átrendezte a nappalit anélkül, hogy megkérdezett volna, Gábor pedig minden este hangosan nézte a focit.
Egy este András fáradtan jött haza.
– Meddig lesznek még itt? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – sóhajtottam. – De hát ők is család.
A következő héten történt valami furcsa. Egy levelet találtam az asztalon – egy ügyvédtől. Először azt hittem, tévedésből jött hozzánk, de amikor elolvastam, majdnem elejtettem a papírt: Kata és Gábor azt állították, hogy szóban megegyeztünk arról, hogy a ház fele az övék lesz, mivel segítettek a felújításban.
– Ez hazugság! – ordítottam rájuk aznap este.
Kata csak vállat vont.
– Zsófi, mi is beletettünk pénzt meg munkát. Nem gondolod, hogy jár nekünk valami?
– Te csak néhány bútort hoztál! – kiabáltam vissza. – Ez nem ugyanaz!
A vita egyre hevesebb lett. Anyánk próbált közvetíteni:
– Lányok, ne veszekedjetek! Egy család vagytok!
De én már nem bíztam Katában. Az ügyvédjük fenyegető levele után András is elvesztette a türelmét.
– Ki kell őket rakni – mondta ridegen. – Ez már nem vendégség.
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hogyan jutottunk idáig? Hogy lehet az, hogy a saját húgom képes lenne elvenni tőlem mindazt, amiért évekig dolgoztam?
A következő napokban Kata és Gábor egyre ellenségesebbek lettek. Gábor bezárkózott az egyik szobába és azt mondta: „Ez most már az én dolgozószobám.” Kata pedig mindenhol azt terjesztette a családban, hogy én vagyok az önző nővér, aki nem segít a bajban lévő testvérének.
Egyik este anyánk sírva hívott fel:
– Zsófi, kérlek… ne hagyjátok, hogy ez tönkretegye a családot!
De én már nem tudtam visszafordulni. Ügyvédhez fordultunk Andrással. Hónapokig tartó huzavona kezdődött: fenyegető levelek, családi ebédek veszekedéssel, anyám idegösszeomlása…
Végül jogilag nekünk adtak igazat: Kata és Gábor kénytelenek voltak elköltözni. De amikor utoljára becsukták maguk mögött az ajtót, valami végleg eltört bennem.
Most itt ülök az üres nappaliban. A ház csendesebb, mint valaha. Elértük az álmunkat – de milyen áron?
Vajon tényleg megérte mindez? Vagy örökre elveszítettem azt a testvért, akit valaha mindennél jobban szerettem?