Reggeli a hajléktalannak – Váratlan vendégek az esküvőmön

– Miért kell neked mindig mindenkit sajnálni, Anna? – csattant fel anyám, miközben a fehér menyasszonyi ruhámat igazgatta rajtam. – Nem elég, hogy egész életedben csak adsz, adsz, adsz? Most legalább magadra gondolj! Ma van az esküvőd!

A tükörben néztem magamra, de a szemem sarkában nem a fátylat láttam, hanem József bácsi arcát. A Blaha Lujza téri padon ült, ahogy minden reggel, amikor munkába mentem a cukrászdába. Már öt éve vittem neki reggelit: egy kakaós csigát, egy pohár meleg tejet, néha egy szelet zsíros kenyeret lilahagymával. Soha nem kért semmit. Csak bólintott, amikor letettem elé az ételt.

– Anna, kérlek! – szólt rám újra anyám. – Ma ne gondolj rá! Nem tudod, ki ő valójában. Lehet, hogy veszélyes is.

– Ő csak egy ember, anya – feleltem halkan. – Egyedül van. És én nem tudom elviselni, hogy valaki ennyire láthatatlan legyen.

Anyám sóhajtott, de nem vitatkozott tovább. Tudta, hogy makacs vagyok. Apám is csak annyit mondott egyszer: „Aki mindenkinek segít, annak végül senki sem segít.” De én nem hittem ebben.

Aznap reggel is elindultam a Blahára, mielőtt a fodrászhoz mentem volna. De József bácsi helye üres volt. A padon csak egy összegyűrt pokróc maradt. Megálltam, néztem a hajnali fényben a kihalt teret. Egy pillanatra azt hittem, talán csak késik. De aztán rájöttem: lehet, hogy soha többé nem látom.

A nap további része szinte álomszerűen telt. A családunk összegyűlt egy zuglói étteremben: anyám, apám, a húgom – aki mindig irigyelte bennem ezt a „megmagyarázhatatlan jóságot”, ahogy mondta –, nagynénémék, sőt még az unokatestvérem is vidékről. A vőlegényem, Gábor családja is ott volt: szigorú arcú anyóssal és harsány apósjelölttel.

A szertartás előtt Gábor odasúgta:
– Ha ma is viszel valakinek reggelit, én már nem lepődöm meg rajtad.
– Ne aggódj – mosolyogtam rá –, ma csak neked főzök kávét.

Aztán elkezdődött minden: zene, virágok, pezsgőspoharak csilingelése. Már épp készültem kimondani az igent, amikor az ajtóban mozgás támadt. Egy pincér odaszaladt anyámhoz:
– Elnézést, asszonyom… tizenkét férfi érkezett… azt mondják, Anna kisasszonyhoz jöttek…

Anyám arca elfehéredett.
– Micsoda? Kik ezek?

A vendégek felzúdultak. Gábor apja hangosan kérdezte:
– Valami régi barátok? Anna, te tudsz erről?

Megráztam a fejem.
Az ajtón belépett tizenkét férfi. Mindegyikük tiszta ingben és kopott nadrágban volt. Egyikük kezében papírból hajtogatott virágcsokor. Az arcaik ismeretlenek voltak – de mindegyikük szemében ott volt valami közös: fáradtság és hála.

A legidősebb előrelépett.
– Bocsánatot kérünk a zavarásért… Anna kisasszony? – kérdezte csendesen.

– Igen… én vagyok – feleltem remegő hangon.

– Mi József barátai vagyunk… vagyis voltunk…

A terem elcsendesedett. Anyám döbbenten nézett rám.
– Ez valami vicc? – kérdezte halkan.

A férfi folytatta:
– József bácsi már nincs velünk… de mielőtt elment volna… azt mondta nekünk a Dankó utcai hajléktalanszállón: ha valaha lesz olyan nap az életében Annának, amikor igazán boldog lesz… mi menjünk el hozzá… és mondjuk el neki: amit tettél érte minden reggel… az nekünk is reményt adott.

A terem sarkaiban néhány vendég már sírt. Anyám zavartan pislogott.
A férfi elővett egy borítékot.
– Ezt hagyta rád József bácsi.

Kezembe vettem a levelet. A kezem remegett.
„Kedves Anna!
Ha ezt olvasod, már nem vagyok itt. De szeretném, ha tudnád: minden reggel vártál rám. Nem csak ételt adtál – hanem azt az érzést is visszaadtad nekem, hogy ember vagyok. A szállón meséltem rólad másoknak is. Sokan közülünk már rég feladták volna… de te minden nap emlékeztettél minket arra, hogy még számítunk valakinek ezen a világon. Köszönöm neked mindazt, amit tettél értem és értünk. József.”

Nem tudtam megszólalni. A férfiak mindegyike letett egy-egy papírvirágot az asztalomra.
– Ezeket együtt készítettük – mondta halkan az egyikük –, hogy emlékezz ránk is…

Anyám odalépett hozzám.
– Anna… én nem tudtam…

A húgom is odajött.
– Sajnálom, hogy kinevettelek mindig ezért…

Gábor megfogta a kezem.
– Most már értem igazán, miért szeretlek – súgta a fülembe.

Az esküvő hátralévő része egészen más hangulatban telt. A férfiakat meghívtuk az asztalunkhoz; először zavarban voltak, de aztán Gábor apja koccintott velük egy pálinkát.
– Hát ilyen menyasszonyunk van nekünk! – mondta nevetve.

Az este végén az egyik férfi odalépett hozzám:
– Anna… ha egyszer úgy érzed majd, hogy senki sem látja benned az embert… gondolj ránk! Mi soha nem felejtjük el azt a kakaós csigát!

Hazafelé anyám csendben ült mellettem az autóban.
– Lehet, hogy tévedtem – mondta végül halkan. – Talán tényleg jobb világ lenne, ha mindenki úgy látna másokat, mint te…

Azóta minden évben szervezek egy „láthatatlan reggelit” a Blahán: forró teát és péksüteményt viszek azoknak, akiknek nincs otthonuk. Gábor mindig velem tart – sőt már a húgom is segít néha.

Sokan azt mondják: „Ez csak csepp a tengerben.” De én tudom: néha egyetlen csepp is elég ahhoz, hogy valaki újra embernek érezze magát.

Vajon tényleg ennyire nehéz lenne mindannyiunknak meglátni egymásban az embert? Ti mit gondoltok: számítanak még ezek a kis gesztusok ebben a rohanó világban?