„Mi lenne, ha a nagyi egyszerűen eltűnne?” – Egy magyar család története demenciával, haraggal és megbocsátással

– Mi lenne, ha a nagyi egyszerűen eltűnne? – vágtam anyám fejéhez, miközben a konyhaasztalnál ültünk, a rántotta már kihűlt előttünk. A hangom éles volt, szinte visszhangzott a panelház vékony falai között. Anyám keze megállt a levegőben, a villát szorította, mintha azzal védekezhetne ellenem.

– Réka! Hogy mondhatsz ilyet? – suttogta, de a hangjában több volt a fáradtság, mint a harag.

– Nem bírom tovább! – csattantam fel. – Egész nap csak azt nézem, nehogy megint elinduljon az utcára papucsban, pizsamában. Tegnap is majdnem elütötte egy autó a sarkon! Én nem vagyok ápoló! Tizenhat éves vagyok!

Anyám arca eltorzult. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, haja zsírosan tapadt a homlokára. – Tudom, hogy nehéz. De ő az anyám. És a te nagymamád.

– Az az anyád, aki egész életében csak bántott? Aki miatt apu is elment? – vágtam vissza. – Miért nekünk kell mindent elviselni?

Anyám nem válaszolt. Csak bámult maga elé. A csendet a nappaliból kiszűrődő motyogás törte meg: nagyi éppen a tévével beszélgetett, mintha régi barátja lenne.

Aztán anyám halkan megszólalt:

– Réka, nem tudom, mit csináljak. Ha beadjuk otthonba, mindenki azt mondja majd, hogy szívtelenek vagyunk. Ha itthon tartjuk, tönkremegyünk. Nincs jó megoldás.

– De nekem is van életem! – kiáltottam. – Nem mehetek el sehová, nem jöhet át senki! Mindenki azt hiszi, hogy lusta vagyok vagy antiszociális. Pedig csak félek, hogy amíg nem vagyok itthon, nagyi felgyújtja a lakást vagy eltűnik örökre.

Anyám felállt, és az ablakhoz lépett. Nézte a szürke udvart, ahol néhány gyerek focizott. – Tudod, amikor kicsi voltál és beteg lettél, anyám sosem jött segíteni. Mindig csak azt mondta: „Majd kinövi.” Most meg itt van, és már semmit sem tud magáról.

– Akkor miért kell nekünk mindent jóvátenni? – kérdeztem halkan.

Anyám vállat vont. – Mert nincs másunk.

A napok egyformán teltek. Reggel suli előtt megetettem nagyit, beadtam neki a gyógyszereit – legalábbis reméltem, hogy lenyelte őket –, aztán rohantam az iskolába. Délután hazaérve mindig rettegve nyitottam be: vajon most mi történt? Egyszer a gázt hagyta nyitva, máskor vizet engedett a fürdőben órákig. Volt, hogy az alsóneműjében ült az erkélyen és kiabált a szomszédokra.

Az osztálytársaim nem értették. „Miért nem jössz bulizni?” „Miért nem mész velünk moziba?” Mindig hazudtam valamit: tanulnom kell, beteg vagyok… De igazából szégyelltem magam. Szégyelltem nagyit is.

Egyik este anyám sírva tört be a szobámba.

– Réka… eltűnt! Nem találom sehol! – zokogta.

A szívem kihagyott egy ütemet. Rohantunk le a lépcsőházba, ki az utcára. A sarki kisboltban kérdezősködtünk:

– Nem látták véletlenül az idős asszonyt? Szürke köntösben volt…

A boltos néni együttérzően sóhajtott. – Ma nem láttam, de tegnap itt volt. Elfelejtette kifizetni a kiflit…

Végül egy rendőrjárőr talált rá a parkban. Nagyi egy padon ült és egy képzeletbeli kutyát simogatott. Mikor meglátott minket, rám mosolygott:

– Zsuzsika! Haza akarok menni!

Zsuzsika az anyám neve volt. Én csak álltam ott bénultan.

Otthon anyám összeomlott.

– Nem bírom tovább… – suttogta.

Éjszaka hallottam, ahogy sír a fürdőben. Másnap reggel vörös szemekkel jött ki.

– Beszéltem az orvossal – mondta halkan. – Van egy idősek otthona Újpesten. Felírnak minket várólistára…

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.

Aznap délután átjött hozzánk Bence is, az osztálytársam. Ő volt az egyetlen barátom, aki tudta az igazat.

– Hogy bírod ezt? – kérdezte csendesen.

– Sehogy – feleltem őszintén. – Néha azt kívánom… bárcsak vége lenne mindennek.

Bence bólintott. – Az én nagyapám is így volt… Anyuék végül beadták otthonba. Azóta sem beszélnek egymással rendesen.

Este anyámmal leültünk megbeszélni mindent.

– Réka… haragszol rám? Hogy ezt rád is raktam?

– Nem haragszom… csak félek attól, hogy egyszer én is ilyen leszek. Vagy te… És akkor majd ki fog rólunk gondoskodni?

Anyám átölelt.

– Nem tudom… De most csak egymásra számíthatunk.

A várólista hosszú volt. Hetek teltek el újabb és újabb krízisekkel: nagyi elesett a fürdőben, mentőt kellett hívni; egyszer eltörte a szemüvegét és mindent összetört maga körül dühében; máskor egész éjjel énekelt régi nótákat.

Közben anyám testvére, Gábor bácsi is előkerült – addig évekig nem törődött velünk.

– Szerintem túlzás ez az egész – mondta lekezelően egy családi ebéden. – Egy kis türelem kell hozzá! Anyánk mégsem kutya!

Anyám felcsattant:

– Könnyű ezt mondani annak, aki soha nincs itt! Próbáld ki egy hétig!

Gábor bácsi persze csak legyintett és elment.

Egy este nagyi különösen tiszta pillanatában rám nézett:

– Réka… te vagy az unokám?

Bólintottam.

– Sajnálom… ha valaha bántottalak volna…

Elsírtam magam. Akkor először éreztem igazi sajnálatot iránta.

Végül eljött a nap: felhívtak az otthonból, hogy van hely.

Aznap reggel csendben pakoltunk össze néhány ruhát és fényképet nagyinak. Ő csak annyit kérdezett:

– Haza megyünk?

Anyám bólintott és sírt.

Az otthonban kedvesek voltak vele. Mi pedig üresen mentünk haza.

Azóta minden héten meglátogatjuk nagyit. Néha rám mosolyog, néha azt sem tudja, kik vagyunk. De már nem félek tőle… Inkább attól rettegek: vajon én is ilyen leszek egyszer? Vajon lesz majd valaki mellettem?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ önfeláldozás és önvédelem között? Várom a gondolataitokat.