Örökké hálás vagyok annak az anyósnak, akit sosem ismertem: Hogyan találtam rá a boldogságra a házasságban
– Miért nem tudsz végre rendesen viselkedni, Anna? – csattant fel édesanyám, miközben a vasárnapi ebédnél a tányéromra meredt. A húsleves gőze elhomályosította a szemüvegemet, de nem tudtam levenni róla a tekintetem. – Harminc éves vagy, és még mindig csak egy irodában dolgozol, mintha nem lenne más célod az életben!
A szívem összeszorult. Mindig is próbáltam megfelelni neki, de sosem volt elég. Aznap este, amikor visszaértem a kis albérletembe Zuglóban, csak ültem a kanapén, és bámultam a plafont. A gondolataim visszakanyarodtak az irodába, ahol minden más volt. Ott legalább önmagam lehettem.
Az irodánk egy nyüzsgő hely volt, tele fiatal tehetségekkel és ambiciózus kollégákkal. A marketing osztályon dolgoztam, de igazából mindig is író akartam lenni. Egyik nap, miközben a kávégépnél álltam, megjelent Gábor – harmincöt éves, sármos, mindig egy kicsit túl hangos nevetéssel. – Anna, te is hallottad, hogy új ügyfelet kaptunk? – kérdezte mosolyogva.
– Persze – válaszoltam, de a hangom remegett. Mindig zavarba jöttem tőle. Nem tudtam eldönteni, hogy csak kedves vagy tényleg érdeklődik irántam.
Az irodai barátságunk lassan mélyült el. Együtt dolgoztunk késő estig, néha együtt mentünk ebédelni a közeli kifőzdébe. Egyik este, amikor már mindenki hazament, Gábor odalépett hozzám.
– Anna, lenne kedved velem meginni egy pohár bort valahol? – kérdezte halkan.
A szívem hevesen vert. – Igen – suttogtam.
Az első randinkon a Margit-szigeten sétáltunk. Gábor mesélt a gyerekkoráról, arról, hogy az édesanyja korán meghalt rákban. Az apja sosem nősült újra. – Sosem volt igazi anyósom – mondta nevetve. – De ha egyszer lesz feleségem, remélem, az ő anyukája majd szeret engem.
Ez a mondat belém égett. Vajon az én anyám képes lenne szeretni őt? Vagy bárkit?
Ahogy telt az idő, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Gábor egyszerűen elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Nem akart megváltoztatni. Egy év után megkérte a kezemet egy balatoni naplementében.
Az eljegyzés hírére anyám arca megkeményedett. – Egy marketinges? És még csak nem is orvos vagy ügyvéd? Anna, gondold át jól! – mondta ridegen.
Apám csendben ült mellette, mint mindig.
Az esküvő szervezése maga volt a rémálom. Anyám mindent irányítani akart: milyen legyen a ruha, hol legyen a lagzi, kiket hívjunk meg. Gábor türelmesen tűrte, de láttam rajta, hogy bántja.
Egy este összevesztünk anyámmal. – Miért nem tudsz örülni nekem? – kiabáltam.
– Mert félek, hogy boldogtalan leszel! – tört ki belőle végül.
A könnyeim potyogtak. Akkor értettem meg: anyám saját boldogtalanságát vetíti rám.
Az esküvő napján Gábor apja odajött hozzám. – Tudod, Anna, ha az én feleségem élne, most biztosan átölelne téged. Ő mindig azt mondta: az igazi család ott kezdődik, ahol elfogadják egymást hibáikkal együtt.
A lagzi után Gáborral elutaztunk Egerbe nászútra. Egy este ültem az ablakban és néztem a csillagokat.
– Hiányzik az anyukád? – kérdeztem halkan.
– Igen – felelte Gábor –, de most már van valakim, aki mellett otthon érzem magam.
Azóta eltelt három év. Néha még mindig harcolok anyám elvárásaival és saját bizonytalanságommal. De minden nap hálás vagyok annak az anyósnak, akit sosem ismertem: mert nélküle megtanultam értékelni azt a családot, amit magunknak teremtettünk.
Vajon tényleg csak vér szerinti kötelékek számítanak? Vagy képesek vagyunk új családot építeni ott is, ahol a múlt hiányt hagyott maga után?