„Mindenki Másképp Szeretve: Egy Anya Vallomása”

– Mami, tudod… néha azt éreztem, hogy sosem voltam elég jó – mondta Zsófi halkan, miközben a kanál lassan megállt a kezében. A konyhában csend lett, csak a teafőző halk zúgása hallatszott. A szívem kihagyott egy ütemet. Nem értettem. Hiszen mindig mindent megtettem értük! – Hogy érted ezt, kicsim? – kérdeztem, de a hangom remegett.

– Mindig úgy tűnt, hogy Kubát jobban szereted, mert ő volt az első fiú, Anit meg azért, mert olyan ügyes mindenben… Én meg… csak voltam. – Zsófi szeme megtelt könnyel. – Tudom, hogy butaság, de sosem éreztem magam igazán fontosnak.

A kezem remegett, ahogy letettem a csészét. Hirtelen visszarepültem az időben: ahogy Zsófit először vittem óvodába, ahogy sírt az első napján az iskolában, ahogy együtt sütöttünk karácsonykor. Mindig ott voltam… vagy mégsem? Vajon tényleg elhanyagoltam volna őt? Vagy csak nem vettem észre a jeleket?

– Zsófi, én… – kezdtem, de nem tudtam mit mondani. Az emlékek összekeveredtek bennem: Kuba mindig hangos volt, folyton bajba keveredett, Anit mindenki dicsérte a zeneiskolában. Zsófi csendes volt, visszahúzódó. Talán tényleg kevesebb figyelmet kapott?

– Emlékszel arra a nyárra, amikor mindannyian Balatonon voltunk? – kérdezte hirtelen. – Te egész nap Kubával foglalkoztál, mert megint eltörte a lábát. Anit meg mindenki körülrajongta a koncertje miatt. Én meg csak ültem a stégen és néztem a vizet.

A lelkiismeret-furdalás úgy csapott le rám, mint egy vihar. Akkoriban azt hittem, mindent jól csinálok. Próbáltam mindenkinek megfelelni: dolgozni jártam, főztem, mostam, segítettem a házi feladatban. De lehet, hogy pont Zsófit nem vettem észre igazán?

– Sajnálom… – suttogtam végül. – Nem tudtam, hogy így érzed magad.

– Nem is mondtam soha – vont vállat Zsófi. – Nem akartam fájdalmat okozni. De mostanában sokat gondolkodom ezen. Néha azt érzem, hogy még most is csak árnyék vagyok a testvéreim mellett.

A könnyeim potyogni kezdtek. Megfogtam a kezét az asztalon.

– Te sosem voltál árnyék – mondtam halkan. – Csak én voltam vak.

A nappaliban eközben Anit és Kuba nevetése hallatszott. Ők mindig hangosak voltak, mindig középpontban álltak. Zsófi viszont csendben szenvedett mellettük.

– Tudod, amikor kicsi voltam – folytatta Zsófi –, mindig azt hittem, ha jó leszek és nem okozok gondot, akkor majd észreveszel. De minél jobban igyekeztem láthatatlan lenni, annál kevésbé vettél észre.

Ekkor értettem meg igazán: mennyire másképp éli meg minden gyerek ugyanazt a családot. Amit én gondoskodásnak hittem, az neki közönynek tűnt.

– Mit tehetnék most? – kérdeztem kétségbeesetten. – Hogyan javíthatnék ezen?

Zsófi elmosolyodott egy pillanatra.

– Talán csak hallgass meg néha. Kérdezd meg, hogy vagyok. Ne csak akkor figyelj rám, ha baj van.

A szavaiban ott volt minden fájdalom és remény egyszerre. Megfogadtam magamban: mostantól másképp lesz.

Az este végén együtt ültünk a kanapén. A testvérei is csatlakoztak hozzánk. Először beszélgettünk őszintén arról, ki hogyan élte meg a gyerekkorát. Kuba bevallotta, hogy mindig féltékeny volt Zsófi nyugalmára; Anit pedig azt mondta, sokszor irigyelte Zsófi kitartását.

Aznap este valami megváltozott köztünk. Nem oldódott meg minden egy csapásra, de közelebb kerültünk egymáshoz.

Most itt ülök az üres konyhában és azon gondolkodom: vajon hány anya nem veszi észre időben a csendes jeleket? Hány gyerek nő fel úgy, hogy azt hiszi: kevésbé szeretik?

Ti mit gondoltok? Lehet-e pótolni azt a szeretetet és figyelmet, amit valaki gyerekként nem kapott meg? Vajon elég-e az őszinte bocsánatkérés?