Jó szándék, rossz következmények: Egy ebéd, ami mindent megváltoztatott

– Hogy képzeled ezt, Tamás? – csattant fel anyám, miközben az ablakon át nézte, ahogy a viharos esőben egy hajléktalan nő ül a buszmegállóban. – Nem gondolod, hogy veszélyes ilyen emberekkel szóba állni?

A hangja élesen hasított végig a konyhán, ahol épp a maradék lecsót kanalaztam. Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy nem hallgatok rá. Felkaptam az esernyőmet, és kiléptem az utcára. Az eső úgy verte a járdát, mintha minden cseppje egy-egy elfojtott kiáltás lenne.

A nő ott ült, rongyos kabátban, arcán fáradt mosollyal. – Jó napot – köszöntem neki halkan. – Hozhatok valamit enni?

A szeme felcsillant, de csak bólintott. A közeli pékségbe siettem, vettem egy friss kakaós csigát és egy meleg teát. Amikor visszaértem, remegő kézzel nyújtottam át neki.

– Köszönöm – mondta halkan, de a hangjában volt valami furcsa. Talán szégyen? Vagy harag? Nem tudtam eldönteni.

Otthon anyám már várt rám. – Ugye nem adtál neki pénzt? – kérdezte gyanakodva.

– Nem, csak egy kakaós csigát és teát.

– Legalább valami rendes ételt vittél volna! – csattant fel újra. – Ezeknek nem édesség kell, hanem rendes ebéd!

A szavai úgy ütöttek szíven, mintha pofon vágtak volna. Egész nap ezen rágódtam. Tényleg rosszul döntöttem? Lehet, hogy anyámnak igaza van? Vagy csak a saját jószándékomat akartam bizonyítani?

Másnap újra láttam a nőt. Most már tudtam a nevét is: Ilona. Megkérdeztem tőle, mit szeretne enni.

– Nekem mindegy – mondta fáradtan. – Már rég nem válogatok.

– De biztos van valami, amit jobban szeretsz…

– Régen szerettem a húslevest – mosolygott halványan. – De most már örülök bárminek.

Hazamentem, és megfőztem egy nagy adag húslevest. Anyám közben csak morgott:

– Minek pazarolod rá az idődet? Úgysem hálásak soha…

De én nem törődtem vele. Visszavittem Ilonának a levest, és leültem mellé a padra. Együtt ettünk, beszélgettünk. Elmesélte, hogyan veszítette el az otthonát, hogy a lánya már évek óta nem keresi.

– Néha azt érzem, mintha láthatatlan lennék – mondta halkan.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Eszembe jutottak azok az alkalmak, amikor én is úgy éreztem magam: láthatatlannak, feleslegesnek.

A következő napokban többször is vittem neki ételt. Egyre többet beszélgettünk. A családom viszont egyre ellenségesebb lett.

– Miért nem foglalkozol inkább magaddal? – kérdezte apám. – Neked is vannak gondjaid!

– Mert úgy érzem, segítenem kell – válaszoltam dacosan.

Egy este aztán váratlanul megjelent nálunk Ilona lánya, Zsófi. Anyám hívta fel őt, miután megtudta Ilona nevét.

– Maga az én anyámnak segít? – kérdezte Zsófi ridegen.

– Igen… csak enni vittem neki néha.

– Tudja maga, hogy mennyi mindent tett velünk? Hogy miért nem keresem?

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán, miközben Zsófi könnyek között mesélte el a múltat: alkoholizmus, veszekedések, elhanyagolás.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Vajon tényleg jót tettem? Vagy csak felszakítottam régi sebeket?

Másnap Ilona már nem volt a padon. Napokig kerestem, de hiába. A családom megkönnyebbültnek tűnt.

Én viszont üresnek éreztem magam. Mintha valami fontosat veszítettem volna el.

Most itt ülök az ablakban, nézem az esőt, és azon gondolkodom: vajon tényleg tudjuk, mi a legjobb a másiknak? Vagy csak a saját lelkiismeretünket próbáljuk nyugtatni? Mit gondoltok erről ti?