A tűz, ami mindent felfedett – Egy anya és fia harca a vidéki árulással szemben

– Anya, ébredj! Ég a pajta! – ordította Bence, miközben rángatta a vállamat. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a sötét szobában felültem. Az ablakon túl narancssárga fény villódzott, mintha maga a pokol költözött volna be a hátsó udvarunkra. A fiam arca sápadt volt, szemeiben rémület csillogott.

– Istenem, Bence! – kiáltottam, és már rohantam is ki az udvarra. A hajnali levegőben fojtogató füst terjengett, a pajta teteje lángolt. A szomszédok közül senki sem volt sehol. Csak mi ketten álltunk ott, mezítláb, pizsamában, egy vödörrel és egy törött slaggal.

– Hozd a vizet! – kiabáltam, de tudtam, hogy esélyünk sincs. A tűz gyorsabb volt nálunk. A lovak rémülten nyerítettek, a tyúkok összevissza rohangáltak az udvaron. Bence zokogva próbálta kinyitni az istálló ajtaját.

– Segíts! – könyörgött. Egy pillanat alatt ott termettem mellette, együtt rántottuk fel az ajtót. A két ló kiugrott, majd eltűntek a sötétben. A tűz perzselte az arcomat, de nem törődtem vele. Csak az járt a fejemben: elveszítünk mindent.

Aztán hirtelen ott termett Kati néni, a szomszédasszony, vizes vödörrel. – Mi történt? – kérdezte lihegve.

– Nem tudom! – válaszoltam kétségbeesetten. – Csak felébredtünk a füstszagra…

A tűzoltók húsz perc múlva érkeztek meg. Addigra már csak parázsló romok maradtak abból, amiért két éve küzdöttünk. Amikor végre leülhettem a ház lépcsőjére, Bence mellém rogyott. A keze remegett.

– Anya… most mi lesz?

Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem.

Két évvel korábban költöztünk ide Budapestről. Akkor még azt hittem, hogy egy kis faluban új életet kezdhetünk, távol mindentől és mindenkitől, aki bántott minket. Az apja… nos, róla nem beszélünk. Elég annyi, hogy menekülnünk kellett előle. A farmot egy idős bácsitól béreltük, aki örült, hogy valaki gondját viseli az állatoknak és a földnek.

Az első hónapok nehezek voltak. A helyiek bizalmatlanul néztek ránk: „pesti asszony”, „városi gyerek”, „mit keresnek ezek itt?” De én nem adtam fel. Dolgoztam hajnalban és éjszaka is. Bence is segített: etette az állatokat, tanult traktorozni, még barátokat is próbált szerezni az iskolában.

De valami mindig furcsa volt. Az emberek sosem hívtak meg minket semmire. Ha elmentünk a boltba, elhallgattak körülöttünk. Egyszer valaki összetörte a postaládánkat, máskor eltűnt néhány tyúk. Mindig azt mondták: „biztos róka volt”.

Aztán jött ez az éjszaka.

A tűz után napokig csak romokat takarítottunk. Bence némán dolgozott mellettem. Egyik este azonban váratlanul megszólalt:

– Anya… szerinted tényleg véletlen volt?

Ránéztem. – Mire gondolsz?

– Hogy magától gyulladt ki minden? Vagy valaki…

Nem akartam kimondani azt, amit ő már tudott.

Egy héttel később Kati néni átjött egy tállal.

– Hoztam egy kis levest – mondta halkan. – Tudom, hogy most nehéz…

Leült velem a konyhában. Sokáig hallgatott, aztán halkan megszólalt:

– Tudod… nem mindenki örült annak, hogy ideköltöztetek.

Megfagyott bennem a vér.

– Miért? Mi rosszat tettünk?

– Semmit – sóhajtott. – De itt mindenki mindent tudni akar. És hát… az emberek beszélnek.

– Miről?

– Hogy miért jöttetek ide ilyen hirtelen… hogy miért nincs férjed… hogy miből éltek…

Dühösen csaptam az asztalra.

– Ezért kellett felgyújtaniuk mindent?

Kati néni lesütötte a szemét.

– Nem mondom, hogy tudom ki volt… de hallottam ezt-azt a kocsmában. Hogy „meg kell mutatni ezeknek”, hogy „nem idevalók”…

Bence ekkor lépett be a konyhába.

– Hallottam mindent – mondta halkan. – Anya, én nem akarok itt maradni.

Aznap este nem aludtam semmit. Csak bámultam a plafont és azon gondolkodtam: tényleg ilyenek vagyunk mi magyarok? Ha valaki más, ha valaki menekül valami elől… akkor inkább elüldözzük?

Másnap reggel Bence nem ment iskolába. Egész nap csak ült az udvaron és kavicsokat dobált a hamuba.

Délután átjött Pista bácsi is, akié a farm volt eredetileg.

– Hallom, baj volt – mondta komoran.

– Igen… elvesztettünk mindent.

Pista bácsi sokáig hallgatott.

– Tudod… én is idegen voltam itt valaha. De aztán elfogadtak. Csak idő kérdése.

– És addig mit csináljunk? – kérdeztem keserűen.

– Kitartani – felelte egyszerűen.

De nem mindenki gondolta így. Egyik este Bence sírva jött haza:

– Megint csúfoltak az iskolában! Azt mondták, hogy anyám boszorkány és hogy mi gyújtottuk fel magunknak a pajtát!

Átöleltem őt.

– Ne törődj velük! Tudjuk az igazat!

De belül én is sírtam.

A következő hetekben próbáltam mindent helyrehozni: újraépíteni az ólat, rendbe tenni a kertet, dolgozni nap mint nap. De minden reggel úgy éreztem magam, mintha harcba indulnék egy láthatatlan ellenséggel szemben.

Egy este váratlanul becsöngetett hozzánk valaki: Sára állt az ajtóban, Pista bácsi lánya.

– Beszélhetek veled? – kérdezte zavartan.

Beengedtem.

– Anyám mondta… hogy bajban vagytok. Sajnálom azt is, amit apám mondott múltkor… De tudnod kell valamit: tegnap este hallottam Géza bácsit meg Lajost beszélgetni a bolt előtt. Arról beszéltek, hogy „megérdemeltük” azt a tüzet…

A kezem ökölbe szorult.

– Szerinted ők voltak?

Sára vállat vont.

– Nem tudom… de mindenki tudja itt mindenkiről mindent. És ha valaki kilóg…

Aznap éjjel Bence odabújt hozzám álmában és azt motyogta: „Anya, ne hagyj itt!”

Reggelre eldöntöttem: nem menekülök tovább. Nem fogom hagyni, hogy elüldözzenek minket csak azért, mert mások vagyunk vagy mert múltunk van.

A következő falugyűlésen felálltam és megszólaltam:

– Tudom, hogy sokan nem akarnak itt látni minket. De mi csak élni szeretnénk! Dolgozni! Nem ártottunk senkinek! Ha valaki tudja ki gyújtotta fel a pajtánkat – mondja el most!

Síri csend lett. Senki sem szólt semmit.

Aztán Kati néni lassan felemelte a kezét:

– Elég volt ebből! Ezek az emberek segítettek nekem többször is! Ha valaki bántani meri őket még egyszer… velem gyűlik meg a baja!

Lassan mások is mellénk álltak: Sára, Pista bácsi… Végül Géza bácsi lesütött fejjel odasúgta:

– Nem gondoltuk komolyan… csak meg akartuk ijeszteni őket…

A falu végül összefogott: segítettek újraépíteni a pajtát, adtak állatokat is ajándékba. De soha többé nem lettünk igazán otthon ott – mindig maradt egy kis távolság köztünk és közöttük.

Most itt ülök Bencével az új pajta előtt és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik elárultak minket? Vagy örökre kívülállók maradunk?

Mit gondoltok: lehet-e újrakezdeni ott, ahol egyszer már mindent elvesztettünk? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?