„Egyedül zsonglőrködve: Az eltűnt társ csendes terhe”

Budapest külvárosában, ahol a kerítések rendezettek és a kertek gondosan ápoltak, egy végtelen felelősség körforgásában találom magam. Napjaim munkaértekezletek, iskolai fuvarok, bevásárlások és késő esti főzések homályában telnek. Gyakran elgondolkodom, hogyan kerültem ide, ennyi szerepet zsonglőrködve segítség nélkül.

A férjem, Péter, a legtöbb szempontból jó ember. Keményen dolgozik a munkahelyén és anyagilag gondoskodik a családunkról. De amikor a családi élet napi rutinjáról van szó, jelenléte inkább csak árnyék—ott van, de valójában nem járul hozzá. Nem arról van szó, hogy nem törődik velünk; egyszerűen csak úgy tűnik, nem veszi észre a körülöttem lévő káoszt.

Minden reggel ugyanúgy kezdődik. Hajnal előtt kelek fel, hogy reggelit készítsek és ebédet csomagoljak két gyermekünknek. Miközben a konyhában sürgök-forgok, Péter az asztalnál ül, kávéját kortyolgatva és telefonját böngészve. Rápillantok, remélve némi elismerést vagy segítségnyújtást, de ez sosem jön el. Ehelyett egy gyors puszival távozik munkába, engem hagyva a reggeli őrület kezelésére.

Miután a gyerekek iskolába mentek, én is munkába indulok. Ez egy igényes pozíció, amely teljes figyelmemet igényli, mégis gyakran elkalandozik a gondolatom az otthon váró végtelen feladatlistára. Irigylem kollégáimat, akik támogató partnereikről mesélnek, akik egyenlően osztoznak a terheken. Számomra ez távoli álom.

Az esték sem jobbak. Egy hosszú munkanap után felveszem a gyerekeket, segítek nekik a házi feladatban és vacsorát készítek. Péter általában éppen időben ér haza az étkezéshez, alig több mint egy „Milyen napod volt?” kérdéssel mielőtt visszavonulna az irodájába vagy a tévé elé. Mindez nyomasztó.

A hétvégéknek a pihenésről és a családi összetartásról kellene szólniuk, de gyakran maratoni takarítási akciókká és bevásárló körutakká válnak. Nézem más családokat, ahogy kirándulnak és kalandokat élnek át, míg én otthon ragadok, próbálva utolérni magam a házimunkában. Péter néha javasolja, hogy csináljunk valami szórakoztatót, de amikor a tervezésre vagy megvalósításra kerül sor, háttérbe vonul.

Próbáltam már beszélni vele erről, kifejezve igényemet több részvételre és támogatásra. Meghallgat és bólint, de ritkán követi ezt bármilyen jelentős változás. Mintha elégedett lenne a jelenlegi helyzettel, engem hagyva egyedül viselni a terhet.

Amikor éjszaka ébren fekszem, kimerülten és frusztráltan, nem tudom elkerülni az enyhe neheztelést. Nagyon szeretem a családomat, de a partnerség hiánya megvisel. Látom magam körül a nőket vállalkozásokat indítani, utazni és boldogulni személyes életükben, míg én túlélési módban ragadtam.

Nem tudom, mit tartogat számunkra a jövő. A gondolat, hogy ezen az úton folytassuk tovább ijesztő, mégis az is rémisztő gondolat, hogy drasztikus változtatásokat tegyek. Egyelőre folytatom tovább, remélve, hogy egyszer Péter meglátja majd az általam viselt terhet és lépéseket tesz annak megosztására.

De addig is itt maradok—egyedül zsonglőrködve egy világban, amely látszólag többet követel tőlem, mint amit adni tudok.