Ötven felett újrakezdve: Amikor a férjem másba szeretett

– Ez milyen illat? – kérdeztem, miközben a férjem, Gábor levette a kabátját. Soha nem használt parfümöt, mindig azt mondta, hogy nem akar úgy szagolni, mint egy tévéreklám. Most viszont valami finom, nőies illat lengte körül.

– Nem tudom, talán véletlenül ráfújtam a munkahelyi mosdóban – felelte vállat vonva, és gyorsan témát váltott. Akkor még nevettem rajta, de most már tudom, hogy aznap minden megváltozott.

Az ötvenedik születésnapom után azt hittem, már túl vagyok minden nagy drámán. A gyerekeink kirepültek, a házunk csendes lett, és Gáborral újra egymásra kellett találnunk. Nem volt könnyű, de azt gondoltam, sikerült. Aztán jött az a bizonyos illat.

Egyre gyakrabban éreztem rajta. Először csak néha, aztán szinte minden nap. Egy idő után már nem kérdeztem rá, csak figyeltem. A telefonját mindig magánál tartotta, még a fürdőszobába is magával vitte. Este későn járt haza, azt mondta, sok a munka. Aztán egy este, amikor azt hitte, alszom, hallottam, ahogy halkan beszél valakivel a nappaliban.

– Igen, Éva, holnap is találkozunk… – suttogta. A szívem összeszorult. Éva. Tudtam, hogy van egy új kolléganője a cégnél, de sosem gondoltam volna…

Másnap reggel próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De belül tombolt bennem a félelem és a düh.

– Gábor, te szeretsz engem? – kérdeztem váratlanul reggeli közben.

Meglepődött. – Persze, hogy szeretlek – felelte gyorsan, de nem nézett rám.

– Akkor miért érzem úgy, hogy valami eltávolított tőlünk? – folytattam remegő hangon.

– Fáradt vagyok mostanában, ennyi az egész – mondta halkan.

Hazudott. Tudtam.

Aznap egész nap csak sírtam. Felhívtam a lányomat, Zsófit.

– Anya, biztos nem érted félre? – kérdezte óvatosan.

– Nem, Zsófi. Tudom, hogy valami nincs rendben – suttogtam.

Napokig gyötörtem magam. Próbáltam beszélni Gáborral, de mindig elhárította a témát. Egy este azonban már nem bírtam tovább.

– Ki az az Éva? – kérdeztem egyenesen.

Megállt az ajtóban. Láttam rajta a félelmet és a bűntudatot.

– Csak egy kolléganő… – kezdte.

– Ne hazudj! Hallottalak vele beszélni! – kiabáltam rá.

Leült velem szemben. Hosszú csend következett.

– Sajnálom… – mondta végül halkan. – Nem akartam így alakuljon. Nem tudom, mi történt velem…

Aznap éjjel alig aludtam. Az egész életemet átgondoltam: harminc év házasságot, közös emlékeket, nehézségeket és örömöket. Hogyan történhetett ez meg velünk?

A következő hetek pokoliak voltak. Gábor próbált mindent megmagyarázni: hogy csak beszélgetnek Évával, hogy ő megérti őt, hogy mellette újra fiatalnak érzi magát. Én pedig csak ültem és hallgattam.

A család is megérezte a feszültséget. Zsófi gyakrabban jött haza, próbált segíteni nekem. A fiam, Balázs dühös volt Gáborra; egyszer még össze is vesztek emiatt.

Egyik este Zsófi leült mellém a kanapéra.

– Anya, ne hagyd magad! Te is számítasz! – mondta határozottan.

De én csak üresnek éreztem magam. Mintha minden energiám elhagyott volna.

Aztán egy nap Gábor bejelentette: elköltözik egy időre. Azt mondta, időre van szüksége gondolkodni.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, először éreztem meg igazán a magányt. A ház üres volt és hideg. Napokig csak ültem az ablak előtt és néztem az utcát: vajon mikor jön vissza? Visszajön-e egyáltalán?

A barátnőim próbáltak felvidítani: elhívtak kávézni, moziba. De én csak árnyéka voltam önmagamnak.

Egy este azonban történt valami: Zsófi hozott nekem egy könyvet az újrakezdésről.

– Anya, olvasd el! – kérte mosolyogva. – Hidd el, segíteni fog!

Először csak félretettem a könyvet. De aztán egy este mégis belelapoztam. És valami megmozdult bennem: talán tényleg van élet Gábor nélkül is?

Elkezdtem sétálni esténként a Margitszigeten. Új emberekkel ismerkedtem meg egy irodalmi klubban. Lassan visszatért belém az életkedv.

Gábor néhány hét múlva visszajött beszélgetni.

– Sajnálom… Nem tudtam mit kezdeni azzal az űrrel bennem – mondta könnyes szemmel.

– Én sem… De most már tudom: nem akarok többé csak árnyék lenni valaki mellett – feleltem neki csendesen.

Nem tudom még pontosan, hogyan tovább. De már nem félek annyira az egyedülléttől. Talán most kezdődik igazán az életem?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább új életet kell kezdeni? Várom a gondolataitokat…