Pelenka a hátizsákban – amikor az anyai ösztön mindent megváltoztat

– Gergő! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalnál álltam, kezemben a hátizsákjával. – Mi ez?
A hangom remegett, ahogy a pelenkacsomagot felemeltem. A fiam, aki épp az ajtóban állt, mintha villám csapott volna belé.
– Anyu… ez nem az, aminek gondolod – hebegte, de a szeme elárulta: valamit titkol.

Az elmúlt hetekben Gergő teljesen megváltozott. Már nem volt az a vidám, nyitott fiú, akit ismertem. Folyton fáradt volt, alig evett, és ha kérdeztem, csak vállat vont vagy bezárkózott a szobájába. A férjem, Zoltán szerint ez csak kamaszkor. De én éreztem, hogy valami sokkal mélyebb dologról van szó.

Aznap reggel, amikor Gergő elment iskolába, nem bírtam tovább. Elővettem a hátizsákját, hogy megnézzem, mi nyomasztja. A tankönyvek között ott lapult egy bontatlan pelenkacsomag és egy doboz babapopsi törlőkendő. A szívem hevesen vert. Miért van egy 15 éves fiúnál pelenka?

Egész nap csak erre tudtam gondolni. Amikor Gergő hazaért, próbáltam beszélgetni vele:
– Gergő, szeretnék veled beszélni valamiről…
– Most nincs időm, tanulnom kell – vágott közbe gyorsan, és már csukta is be maga mögött az ajtót.

Este Zoltánnal is próbáltam megbeszélni:
– Szerinted lehet valami baj? Talán valaki bántja? Vagy…
– Ne aggódj már ennyit! – legyintett. – Majd kinövi.
De én nem tudtam nyugodni hagyni a dolgot.

Másnap reggel úgy döntöttem: követem Gergőt. Miután elindult az iskolába, pár percet vártam, majd utánamentem. Láttam, ahogy a panelházak között sietve letér egy mellékutcába, majd eltűnik egy régi, elhagyatott ház kapujában. A szívem a torkomban dobogott.

Óvatosan követtem. Az udvaron át besurrantam a házba. Az egyik szobából halk gügyögés hallatszott. Benyitottam – és ott állt Gergő egy kisbaba mellett. A gyerek egy régi járókában feküdt, Gergő pedig épp pelenkát cserélt rajta.

– Anyu! – riadt fel rám. – Kérlek… ne szólj senkinek!

Lefagytam. – Ki ez a kisbaba? – kérdeztem halkan.
Gergő lehajtotta a fejét.
– Ő Anna. A barátom húga… Márk anyukája meghalt két hónapja. Az apjuk elhagyta őket még régen. Márk nem akarta, hogy Annát elvigyék a gyámügyesek… Segítek neki vigyázni rá suli előtt és után.

– De hát… ezt nem bírjátok egyedül! – suttogtam.
– Ha megtudják, elviszik Annát valami otthonba! Mi nem akarjuk! – tört ki belőle a kétségbeesés.

Leültem az ágy szélére. Anna rám mosolygott, mintha semmi rossz nem történt volna vele az életben. Gergő szemében könnyek csillogtak.

– Honnan szerzitek a pelenkát? – kérdeztem.
– Amit kapok zsebpénzt… abból veszem. Néha Márk is hoz valamit.

Akkor értettem meg igazán: a fiam titokban egy másik családot tart életben. Egy 15 éves gyerek vállán van egy egész kisbaba sorsa.

Hazamentünk hármasban Annával. Zoltán először dühös lett:
– Megőrültetek? Ez felelőtlenség! Ha kiderül…
De amikor meglátta Annát és meghallgatta Gergőt, elcsendesedett.

A következő napokban próbáltuk kitalálni, mit tegyünk. Felhívtam Márkot is – remegő hangon magyarázta el mindent:
– Nem akartam senkit bajba sodorni… csak féltem, hogy elveszik Annát!

A családi tanács heves vitákba torkollott:
– Nem lehet ezt így tovább csinálni! – mondta Zoltán.
– De hát ha jelentjük, Annát biztosan intézetbe viszik! – tiltakozott Gergő.
– És ha nem jelentjük, mi lesz? Ha beteg lesz? Ha valami történik vele?

Végül kompromisszumot kötöttünk: felkerestük a helyi védőnőt, de csak annyit mondtunk el, hogy Anna „egy barátunk gyereke”, akinek segítségre van szüksége. A védőnő szerencsére diszkrét volt; segített pelenkával és tápszerrel is.

A titok azonban lassan felemésztette a családunkat. Zoltán egyre ingerültebb lett:
– Nem akarom, hogy ebből baj legyen! Mi lesz, ha kiderül?
Éjszakánként hallottam Gergőt sírni a szobájában.

Egy este Anna belázasodott. Pánikban rohantunk az ügyeletre. Az orvos kérdezte:
– Ki az édesanya?
Csend lett. Végül én mondtam:
– Én vagyok… ideiglenesen.
Az orvos csak bólintott; talán sejtett valamit.

Az eset után már nem lehetett tovább titkolózni. Felkerestük a gyermekjóléti szolgálatot ismerősön keresztül. Hosszas beszélgetések után sikerült elérni, hogy Márk nagykorú rokonai közül egy nagynéni vállalja Anna hivatalos nevelését – de mi továbbra is segíthettünk neki.

Gergő hetekig magába zárkózott utána:
– Anyu… haragszol rám?
– Nem haragszom – öleltem át –, de kérlek… soha többé ne cipelj ekkora terhet egyedül!

A történetünk bejárta az egész lakótelepet; voltak, akik segítettek, mások csak pletykáltak rólunk. De Annának végül szerető otthona lett – és Gergő is megtanulta: néha a legnehezebb út vezet oda, ahol igazán szükség van ránk.

Most már tudom: bármennyire is félünk néha egymás titkaitól vagy hibáitól, csak együtt találhatunk kiutat belőlük.

Vajon hány családban lapulnak még ilyen titkok? És mi lenne, ha végre őszintén beszélnénk egymással?