Amikor a férjem örült, hogy munkát találtam – aztán bérleti díjat és pelenkát követelt tőlem

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Zoli! – kiáltottam rá a férjemre, miközben a konyhapultnak támaszkodtam, remegő kézzel szorítva a kávésbögrét. A kisfiunk, Marci, épp akkor kezdett el sírni a járókában. Zoli arca kemény volt, mint a márvány.

– Nézd, Eszter, te is dolgozol már. Nem igazságos, hogy mindent én fizessek – mondta halkan, de határozottan. – A lakbér fele a tiéd, és Marci pelenkáját is te vehetnéd mostantól.

A szívem összeszorult. Egy éve még minden más volt. Zoli boldog volt, amikor bejelentettem, hogy végre találtam egy részmunkaidős állást a helyi könyvtárban. Azt mondta, büszke rám. Akkor még azt hittem, újra közelebb kerülünk egymáshoz, hiszen a szülés óta sokszor éreztem magam egyedül. Aztán jöttek a gondok.

Zoli munkahelyén megszűntek a bónuszok. Egyre feszültebb lett, esténként csak ült a tévé előtt, vagy a telefonját nyomkodta. Én próbáltam tartani magam: reggelente Marci mellett keltem-feküdtem, napközben dolgoztam négy órát, aztán boltba mentem, főztem, mostam. A pénzünk egyre kevesebb lett.

– Tudod jól, hogy csak négy órában dolgozom – suttogtam. – A fizetésem alig elég arra, hogy bevásároljak belőle hetente egyszer.

– Akkor keress többet! – csattant fel Zoli. – Vagy legalább vedd ki a részed! Nem csak az én dolgom eltartani ezt a családot.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam sírni előtte. Erős akartam lenni. De valahogy minden összetört bennem azon az estén.

Aznap éjjel alig aludtam. Marci is nyugtalan volt; mintha érezte volna a feszültséget. Hajnalban felkeltem hozzá, ringattam a karomban. Néztem az apró arcát, és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért lett Zoliból ilyen idegen? Vajon én változtam meg? Vagy ő?

Másnap reggel Zoli már nem szólt hozzám. Csak magára kapta az ingét és elment dolgozni. Én pedig egyedül maradtam Marcival és a gondolataimmal.

A könyvtárban próbáltam mosolyogni az olvasókra. De mindenki észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Jól vagy, Eszter? – kérdezte Judit néni, az egyik törzsolvasó.

– Persze – hazudtam –, csak kicsit fáradt vagyok.

De Judit néni nem hagyta annyiban.

– Tudod, drágám, én is átmentem hasonlón fiatalon. Az ember azt hiszi, ha gyereke lesz és férjhez megy, minden megoldódik. Pedig csak bonyolultabb lesz minden.

Hazafelé menet vettem egy csomag pelenkát. Zoli este szó nélkül vette tudomásul. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A következő hetekben egyre többet vitatkoztunk. Zoli szerint nem vagyok elég hatékony sem anyaként, sem feleségként. Szerinte túl sokat panaszkodom. Én pedig úgy éreztem magam, mint egy gép: dolgozom, főzök, mosok, gyereket nevelek – és közben egyre kevesebb vagyok önmagamnak.

Egy este anyukámhoz mentem Marcival. Ő rögtön látta rajtam, hogy valami baj van.

– Mi történt köztetek? – kérdezte aggódva.

– Zoli azt akarja, hogy fizessek lakbért és vegyem meg Marci pelenkáját is – mondtam ki végül.

Anyu csak sóhajtott.

– Tudod, apáddal mi is sokat veszekedtünk pénzen. De soha nem felejtettük el: egy család vagyunk. Nem számoltuk ki fillérre ki mennyit tesz bele. Ha elkezditek számolgatni egymásnak… az már nem szeretet.

Hazafelé menet ez járt a fejemben. Vajon tényleg így van? Tényleg elveszett köztünk minden?

Egyik este leültem Zolival beszélgetni.

– Szeretném, ha újra csapat lennénk – mondtam halkan. – Nem akarok ellenséged lenni. De nem tudok mindent egyedül csinálni.

Zoli sokáig hallgatott.

– Fáradt vagyok – mondta végül. – Félek attól, hogy nem tudom eltartani a családot. És dühös vagyok magamra… rád is… mindenkire.

Akkor először láttam rajta őszinte félelmet és kétségbeesést.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Nem könnyű. Minden nap újabb harc önmagunkkal és egymással is. De legalább beszélünk róla.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar családban történik ugyanez? Hányan érzik magukat elveszettnek az anyagi gondok miatt? És vajon lehet-e újra egymásra találni ennyi fájdalom után?