Évről évre egyre elviselhetetlenebb az anyósom és apósom – Meddig tűrjem még?

– Már megint itt vannak? – kérdeztem halkan, miközben az ablakból néztem, ahogy anyósom, Ilona és apósom, László kiszállnak a kocsiból, kezükben egy-egy tálca süteménnyel. Eszter, a feleségem, csak vállat vont.

– Tudod, hogy szeretik a családi összejöveteleket – mondta, de a hangjában ott bujkált a feszültség.

Nem ez volt az első alkalom. Sőt, az utóbbi években már szinte minden hétvégén, ünnepen, sőt, még a nyaralásainkon is megjelentek. Az első években még örültem nekik. László mindig hozott valami jó bort, Ilona pedig isteni pogácsát sütött. De mostanra már úgy érzem, mintha nem lenne saját életünk. Mintha minden döntésünket ők irányítanák.

A legutóbbi karácsonykor például Eszterrel megbeszéltük, hogy idén csak kettesben ünnepelünk. Szükségünk volt egy kis nyugalomra, hiszen a munkahelyemen is egyre nagyobb a nyomás, és Eszter is fáradt volt az év végi hajtástól. De 24-én délután csöngettek – természetesen Ilona és László álltak az ajtóban, hatalmas csomagokkal.

– Meglepetés! – kiáltotta Ilona. – Hát nem gondoltátok, hogy nélkületek ünnepelünk!

Eszter rám nézett, én pedig láttam rajta: ő sem tudja, hogyan mondhatná meg nekik, hogy most nem örülünk ennek. Aztán persze beengedtük őket. László rögtön bekapcsolta a tévét, Ilona pedig átrendezte a nappalit, hogy „jobban elférjünk”.

A vacsora közben László elkezdte sorolni, hogy szerinte mit kéne másképp csinálnunk az életünkben. – Gergő, te miért nem próbálsz meg inkább valami biztosabb állást keresni? Az informatikában mindig van bizonytalanság. És Eszterkém, mikor lesz már unokánk? – kérdezte nevetve.

A villám belém csapott. Minden alkalommal ez van: sosem vagyunk elég jók nekik. Mindig jobban tudják, hogyan kéne élnünk az életünket.

A legrosszabb mégis az volt, amikor tavaly nyáron elmentünk Balatonra pihenni. Már előre örültem a csendnek és a kettesben töltött időnek. De második nap reggelén Ilona hívott: – Képzeljétek, mi is itt vagyunk Siófokon! Ugye nem baj, ha átugrunk egy kicsit?

Persze átjöttek. És ott maradtak három napig.

Egy este Eszterrel összevesztünk. – Miért nem mondod meg nekik, hogy ez már sok? – kérdeztem dühösen.

– Ők a szüleim! Nem akarom megbántani őket! – sírta el magát.

Én pedig ott álltam tehetetlenül. Nem akartam választani Eszter és a saját nyugalmam között.

Azóta minden egyes alkalommal, amikor csöngetnek vagy felhívnak, összeszorul a gyomrom. Már nem várom a hétvégéket, mert tudom: vagy jönnek hozzánk, vagy mi megyünk hozzájuk. Ha nemet mondunk, megsértődnek. Ha igent mondunk, elveszik a szabadságunk.

A barátaim már észrevették rajtam a változást. – Gergő, mi van veled? Régen mindig vidám voltál! – kérdezte egyszer Zoli.

Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el bárkinek is, hogy az anyósom és apósom lassan tönkreteszik a házasságomat?

Egyik este Eszterrel leültünk beszélgetni.

– Szeretlek – mondtam neki halkan –, de így nem bírom tovább. Kell egy határ.

– Tudom – suttogta –, de félek tőlük. Mindig azt érzem, hogy ha nemet mondok nekik, akkor rossz gyerek vagyok.

– De te már nem vagy gyerek! – fakadtam ki. – Felnőttek vagyunk! Jogunk van saját élethez!

Eszter sírt. Én is majdnem sírtam.

Másnap reggel Ilona felhívott: – Vasárnap jövünk ebédre! Mit főzzek?

– Ilona néni… – kezdtem óvatosan –, most szeretnénk kettesben maradni Eszterrel. Remélem, nem haragszik meg…

Csend lett a vonalban.

– Hát jó… ha így gondoljátok… – mondta végül sértődötten.

Egész nap bűntudatom volt. Eszter is szótlan volt.

De este először éreztem azt, hogy talán van remény arra, hogy visszakapjuk az életünket.

Most itt ülök a nappaliban, és azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy mindenkinek joga van ahhoz, hogy megvédje a saját családját? Ti mit tennétek a helyemben?