Pelenkák a fiam hátizsákjában – Egy anya szíve majdnem megszakadt, amikor megtudta az igazságot

– Gergő! – kiáltottam, miközben a hátizsákját tartottam a kezemben, és a cipzár félig nyitva volt. A konyhaasztalon szétterítve ott hevert két csomag pelenka, egy doboz babapopsi törlőkendő és egy cumisüveg. A szívem hevesen vert, a gondolataim cikáztak: miért van egy tizenöt éves fiúnak pelenka a táskájában? Mi történik veled, fiam?

Gergő az ajtóban állt, arca sápadt volt, szemei riadtan csillogtak. – Anya… ez nem az, aminek gondolod – suttogta.

– Akkor mondd el, mi ez! – kérleltem, de a hangom remegett. A fejemben már mindenféle rémkép lepergett: drogok, bűncselekmény, vagy valami betegség, amiről nem tudok? Vagy talán valaki zsarolja? Aztán hirtelen eszembe jutott: lehet, hogy valami lány van a dologban? Vagy valami sokkal rosszabb?

Gergő csak állt ott, lehajtott fejjel. – Nem mondhatom el… – motyogta.

– Gergő, én vagyok az anyád! Bármi is történt, segíteni akarok! – léptem hozzá közelebb, és megfogtam a vállát. Éreztem, ahogy remeg.

– Ha elmondom, megígéred, hogy nem haragszol? – nézett rám könnyes szemmel.

– Megígérem. Csak mondd el végre! – válaszoltam.

Sóhajtott egy nagyot. – Nem nekem kell a pelenka. Hanem… valaki másnak. Egy babának.

– Miféle babának? – kérdeztem döbbenten.

– Anya, ez hosszú… – kezdte, de én már nem bírtam tovább.

– Gergő! Most azonnal mondd el! – szinte kiabáltam.

Leültünk az asztalhoz. Gergő halkan beszélni kezdett:

– Van egy barátom az iskolában, Balázsnak hívják. Az anyukája meghalt tavaly ősszel. Az apja meg már régen elhagyta őket. Balázs egyedül maradt a húgával, Emesével. Emese még csak kilenc hónapos. Senki nem tud róla, mert Balázs fél, hogy ha kiderül, elviszik őket a gyámügyesek.

A szívem összeszorult. – És te segítesz nekik?

– Igen… Balázs nem tud mindent egyedül csinálni. Néha én vigyázok Emesére suli után. Viszek pelenkát meg törlőkendőt, amit a zsebpénzemből veszek. Balázs dolgozik délutánonként egy közértben feketén, hogy legyen pénzük tejporra meg kajára. Én meg segítek neki titokban.

Elakadt a lélegzetem. Hogy lehet ilyet titkolni? Hogy lehet egy tizenöt éves fiú ilyen terhet cipelni?

– És hol van most Emese? – kérdeztem.

– Egyedül otthon… De csak egy órára! Mindjárt megyek hozzá.

Felugrottam. – Azonnal indulunk! Mutasd az utat!

Aznap este először láttam Gergőt igazán felnőttnek. Ahogy mentünk át a panelházak között Zuglóban, ő magyarázta: – Balázs anyukája mindig azt mondta neki, hogy soha ne hagyja magára Emesét. De most nincs más választása… Ha valaki megtudja, hogy egyedül vannak, szétszakítják őket.

Felértünk egy lepukkant lakásba a harmadikon. A bejárati ajtó mögött sírás hallatszott. Gergő elővette a kulcsot (Balázs bízta rá), és beléptünk. A szobában egy kiságyban ott feküdt Emese, arcán könnyek csillogtak. Gergő odaszaladt hozzá, felemelte és ringatni kezdte.

– Nyugi, kicsim… itt vagyok… – suttogta neki olyan gyengéden, ahogy én sem tudtam volna jobban.

A lakásban minden kopott volt és hideg. A hűtőben alig volt valami: egy doboz tejföl, pár szelet felvágott és egy üveg víz. A polcon néhány üres bébiételes üveg sorakozott.

– Így élnek már hónapok óta? – kérdeztem döbbenten.

Gergő bólintott. – Balázs mindent megtesz érte… De néha már nem bírja tovább.

Ekkor nyílt az ajtó: Balázs lépett be, karikás szemekkel, fáradtan. Amikor meglátott engem, megtorpant.

– Ne haragudj… én csak Gergő anyukája vagyok – mondtam gyorsan. – Segíteni akarok.

Balázs leült az ágy szélére és sírni kezdett. – Nem akarom elveszíteni Emesét… Ő az egyetlen családom…

Leültem melléjük és átöleltem mindkét fiút. Aznap este eldöntöttem: nem hagyom őket magukra.

Másnap reggel felhívtam a kerületi gyermekjóléti szolgálatot. Féltem attól, hogy szétszakítják őket – de tudtam: így sem mehet tovább. Elmagyaráztam mindent az ügyintézőnek: Balázs felelősségteljes fiú, Gergő is segít neki mindenben; csak támogatásra van szükségük.

A következő hetekben minden felgyorsult: jöttek a szociális munkások, vizsgálták a lakást, beszélgettek velem is. Közben Gergő minden nap ment Emeséhez suli után; együtt etették, fürdették, altatták el.

A családunkban is kitört a vihar: anyám (Gergő nagymamája) kiakadt azon, hogy „idegen gyerekekkel” foglalkozunk ennyit. A férjem is aggódott: „Mi lesz így Gergő tanulásával? Nem túl nagy teher ez neki?” De én tudtam: ha most nem segítünk, talán soha többé nem lesz esélyük együtt maradni.

Egy este Gergővel beszélgettem:

– Fiam… büszke vagyok rád. De félek is érted.

– Anya… én csak azt csinálom, amit te is tennél – mondta halkan.

Aztán egyszer csak jött a hír: Balázs ideiglenes gyámságot kapott Emese felett – de csak úgy, ha mi is vállaljuk a támogatást és rendszeresen ellenőrzi őket a gyermekvédelem.

Azóta minden más lett nálunk otthon: gyakran van nálunk Emese is; Gergő tanul mellette pelenkázni és altatni; Balázs végre néha elmosolyodik; sőt néha még nagymama is megsimogatja Emese fejét (bár közben morog).

A barátaink közül többen furcsán néznek ránk: „Miért vállalsz ekkora felelősséget?” „Nem félsz attól, hogy kihasználnak?” De én csak azt látom: két kamaszfiú összetartása és egy kisbaba mosolya többet ér minden előítéletnél.

Most már tudom: néha a legváratlanabb helyzetek hozzák ki belőlünk azt az erőt és szeretetet, amiről nem is hittük volna, hogy bennünk van.

Vajon hány ilyen történet rejtőzik még körülöttünk? Hány gyerek él titokban félelemben vagy magányban Magyarországon? És hányan vagyunk hajlandóak kilépni a komfortzónánkból azért, hogy valóban segítsünk?