Huszonegy évesen nősültem, aztán megismertem őt – és minden megváltozott

– Hova mész már megint, Gábor? – kérdezte Zsuzsi, miközben a kisfiunk, Marci épp a kanapén játszott a műanyag autóival. A hangja fáradt volt, de még mindig ott bujkált benne az a régi kedvesség, ami miatt annak idején beleszerettem. Vagy legalábbis azt hittem, hogy beleszerettem.

– Csak leugrom a fiúkkal egy sörre – mondtam, és már húztam is a cipőmet. Nem néztem rájuk. Nem akartam látni Zsuzsi csalódott tekintetét, sem Marci kíváncsi szemét, ahogy azt várja, hogy játszom vele. Az utóbbi időben egyre gyakrabban menekültem otthonról. Huszonegy évesen nősültem, mert úgy éreztem, ez a dolgom. Zsuzsi kedves volt, szép is a maga módján, de nem volt benne semmi különös. Együtt nőttünk fel a panelrengetegben, a szüleink is ismerték egymást. Mindenki azt mondta, jó páros vagyunk.

Aztán megszületett Marci. Az első hónapokban boldog voltam – vagy legalábbis annak hittem magam. Aztán valami elkezdett hiányozni. A barátaim még buliztak, utaztak, csajoztak. Én pedig esténként pelenkáztam, altattam, és próbáltam elhitetni magammal, hogy ez az élet nekem való.

Egyik este a munkahelyi céges bulin találkoztam vele. Réka. Hosszú barna haja volt, sötét szemei úgy csillogtak, mintha minden titkot ismernének. Okos volt, vicces, és amikor rám nézett, úgy éreztem, végre valaki igazán lát engem. Nem csak mint férjet vagy apát – hanem mint férfit.

– Te vagy az a Gábor, akiről mindenki beszél? – kérdezte nevetve.

– Attól függ, mit mondanak rólam – válaszoltam zavaromban.

Az este végére már tudtam: bajban vagyok. Réka minden volt, amit Zsuzsi nem – izgalmas, magabiztos, szabad. Aznap éjjel először éreztem azt hosszú idő után, hogy élek.

Nem kellett sok idő hozzá, hogy viszonyba keveredjünk. Eleinte csak titkos üzenetek voltak, lopott pillanatok az irodában. Aztán egyre több lett belőle: közös ebédek, hétvégi kiruccanások Balatonra. Hazudtam Zsuzsinak – először csak apróságokat, aztán már mindent.

Egy este Zsuzsi sírva várt otthon.

– Gábor… mi történik velünk? Már alig beszélgetünk. Marci is kérdezi, hol vagy mindig…

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán. Aztán kimondtam:

– Szerelmes vagyok valaki másba.

Zsuzsi arca eltorzult a fájdalomtól. Marci ekkor lépett be a nappaliba egy rajzzal a kezében.

– Apa! Nézd! – kiáltotta boldogan.

Nem tudtam ránézni. Aznap este összepakoltam pár ruhát és elmentem.

Az első hetek Rékával olyanok voltak, mint egy álom. Új lakásba költöztünk Zuglóban, minden este borozgattunk a teraszon. Úgy éreztem, végre szabad vagyok. Nem kellett felelősséget vállalnom senkiért – csak magamért és Rékáért.

De ahogy múltak a hónapok, valami elkezdett hiányozni. Marci hangja néha visszhangzott a fejemben: „Apa! Nézd!” Réka nem akart gyereket – legalábbis még nem –, és egyre többször szóba hozta: „Nem bánod, hogy elhagytad őket?” Ilyenkor csak vállat vontam.

A szüleim haragudtak rám. Anyám egyszer felhívott:

– Gábor fiam… hogy tehetted ezt? Marci sír utánad minden este.

Próbáltam elhessegetni a bűntudatot. De amikor egy nap megláttam Zsuzsit az utcán Marcival kézen fogva – Marci rám nézett, de nem mosolygott –, valami összetört bennem.

Réka ekkor már egyre többet dolgozott, gyakran késő estig bent maradt az irodában. Én pedig egyedül ültem otthon a kanapén és azon gondolkodtam: tényleg ezt akartam? Elhagytam egy családot egy álomért – de most már az álom is kezdett szertefoszlani.

Egy este Réka hazajött és leült mellém.

– Gábor… én nem akarok most családot. Szeretlek, de nem érzem magam késznek erre az egészre…

Csak bólintottam. Tudtam, hogy vége.

Másnap felhívtam Zsuzsit. Hosszú csend után szólt bele:

– Mit akarsz?

– Csak hallani akartalak… és Marcit is…

– Túl késő – mondta halkan.

Most itt ülök ebben az üres lakásban Zuglóban és azon gondolkodom: miért hittem azt, hogy máshol boldogabb leszek? Miért gondoltam azt, hogy a szabadság többet ér annál a szeretetnél, amit otthon kaptam?

Vajon lehet-e újrakezdeni mindent? Vagy vannak hibák, amiket soha nem lehet jóvátenni?