„Látod, hogyan néz rád? – Egy anya szégyene, egy lány harca”

– Látod, hogyan néz rád? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávésbögrével. – Mint aki szégyelli, hogy az anyja vagy.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. A lányom, Dorka, az ablaknál állt, hátat fordítva nekünk. Tizenhat éves volt, és az utóbbi hónapokban mintha minden mozdulata azt üvöltötte volna: „Nem akarok rád hasonlítani!”

– Nem kellene ezt mondanod, anya – suttogtam. – Nem segít.

Anyám vállat vont. – Az igazság néha fáj. De te mindig csak menekülsz előle.

Dorka hirtelen megfordult. – Hallom ám! – vágta oda. – És nem szégyellem anyát. Csak…

– Csak mit? – kérdeztem remegő hangon.

– Csak nem értem, miért kell mindent titokban csinálnod! Miért nem mondod el az igazat? Miért nem beszélsz apáról?

A levegő megfagyott. Anyám letette a bögrét, és kiment a szobából. Dorka rám nézett: barna szemeiben harag és félelem keveredett.

– Sajnálom – mondtam halkan. – Nem akartam, hogy így legyen.

– Akkor miért nem változtatsz rajta? – kérdezte Dorka.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy a múlt súlya rám nehezedik.

Tizenkilenc évesen mentem férjhez Gáborhoz. Akkor azt hittem, ő lesz az egyetlen férfi az életemben. A szüleim örültek: „Végre egy rendes fiú!” – mondta apám. Anyám csak annyit jegyzett meg: „Legalább nem maradsz egyedül.”

Az első év boldog volt. Aztán Gábor egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet beszélt hozzám. Amikor teherbe estem Dorkával, azt mondta: „Nem most kellene gyereket vállalni.” De én ragaszkodtam hozzá. Azt hittem, majd megszereti a lányát.

Nem szerette. Soha nem láttam rajta igazi örömöt, amikor Dorka megszületett. Inkább csak tűrte a jelenlétünket. Egy év múlva már alig járt haza időben. Egyre gyakrabban kaptam rajta furcsa üzeneteken a telefonján.

Egy este, amikor Dorka már aludt, Gábor bejött a hálóba. – Ne kutakodj a dolgaimban! – mondta dühösen.

– Megcsalsz? – kérdeztem remegő hangon.

– Ne kezd már megint! – vágta rá. – Ha nem tetszik, elmehetsz!

Akkor döntöttem el: elválok tőle. Anyám persze kiakadt: „Elvált nő leszel? Mit fognak szólni a szomszédok?”

De nem érdekelt már semmi. Csak Dorka számított.

Az első évek nehezek voltak. Egyedülálló anyaként dolgoztam egy kis könyvelőirodában Zuglóban. Reggelente fél hatkor keltem, hogy Dorkát elvigyem az óvodába, aztán rohantam dolgozni. Esténként hullafáradtan estem haza.

A barátnőim eltűntek mellőlem. Volt, aki szerint „elrontottam az életem”, mások csak irigykedtek, hogy legalább szép vagyok és fiatalon újrakezdhetek mindent.

De én nem akartam újrakezdeni semmit. Csak túlélni akartam a napokat.

Aztán jött Tamás.

A munkahelyemen ismertem meg: magas volt, barna szemű, mindig mosolygott rám a folyosón. Egyik este együtt maradtunk túlórázni. Akkor csókolt meg először.

– Nem félsz? – kérdezte halkan.

– Mitől kellene félnem? – suttogtam vissza.

– Hogy újra csalódni fogsz.

Nem válaszoltam. Csak hagytam magam sodródni az érzésekkel.

Pár hétig minden tökéletesnek tűnt. Tamás figyelmes volt, Dorkával is próbált barátkozni. De anyám persze mindent tudni akart.

– Ki ez a fiú? – faggatott vasárnap ebédnél.

– Csak egy kolléga – hazudtam.

Dorka gyanakodva nézett rám.

Egy este Tamás nálunk maradt vacsorára. Dorka szó nélkül felállt az asztaltól és becsapta maga mögött a szobaajtót.

– Nem akarja elfogadni, hogy valaki más is lehet fontos neked – mondta Tamás halkan.

– Ő az egyetlen családom – suttogtam könnyes szemmel.

Tamás végül elment az életemből. Nem bírta a titkolózást, a folyamatos feszültséget köztem és Dorka között.

Azóta eltelt három év. Dorka most tizenhat éves, makacsabb és zárkózottabb, mint valaha. Az iskolában jó tanuló, de barátai alig vannak. Néha hallom éjszaka sírni a párnájába.

Egyik este leültem mellé az ágyra.

– Szeretném, ha tudnád: bármit elmondhatsz nekem – kezdtem bizonytalanul.

– Te sem mondasz el mindent nekem! – vágott vissza dühösen.

– Próbálok vigyázni rád…

– Nem kell! Nem akarom, hogy mindig mindenki engem sajnáljon! Nem akarok olyan lenni, mint te!

A szavai fájtak, de igaza volt: mindig mindent magamban tartottam. Féltem attól, hogy ha kimondom az igazat – hogy mennyire magányos vagyok –, akkor végleg elveszítem őt is.

Egy vasárnap reggel anyám váratlanul beállított hozzánk egy tál pogácsával.

– Beszélni akarok veletek – jelentette ki ünnepélyesen.

Dorka kelletlenül leült az asztalhoz.

– Elég volt ebből a hallgatásból! – kezdte anyám. – Itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba!

Rám nézett: – Te is hibáztál, lányom! Mindig csak menekültél a problémák elől! És te is! – fordult Dorkához. – Mindig csak vádaskodsz!

Dorka felpattant: – Nekem ebből elegem van! Nem akarok ilyen családot!

Kirohant a lakásból. Utána akartam menni, de anyám visszatartott:

– Hagyd most! Néha hagyni kell őket menni…

Sírtam. Anyám átölelt: először évek óta úgy igazán.

Dorka késő este jött haza. Szemében vörös foltok ültek.

– Sétáltam csak… gondolkodtam…

Leült mellém a kanapéra.

– Anya… félek attól, hogy egyszer tényleg elhagysz engem is… Mint apa… Mint Tamás… Mint mindenki…

Átöleltem őt.

– Soha nem hagylak el téged! Te vagy az egyetlen biztos pont az életemben!

Sokáig ültünk így csendben.

Azóta próbálunk többet beszélgetni egymással. Néha még mindig vitázunk; néha sírunk is együtt. De már nem titkolózom előtte annyit.

A múlt árnyai még mindig ott lebegnek körülöttünk; de talán egyszer megtanuljuk elfogadni őket.

Vajon lehet-e újrakezdeni úgy igazán? Vagy örökre magunkkal cipeljük mindazt, amitől menekülünk? Ti mit gondoltok erről?