Ismeretlen üzenetek – Egy anya szíve sosem felejt

– Már megint! – csattantam fel, miközben a telefonom kijelzőjén újabb ismeretlen számról érkező üzenet villant fel. A konyhaasztalnál ültem, előttem a félig elfogyasztott kávé, a háttérben a mosógép monoton zúgása. A lányom, Dorka, épp a házi feladatával küzdött a szobájában, én pedig próbáltam összeszedni magam egy hosszú nap után. Az üzenet rövid volt: „Remélem, ma is mosolyogtál.”

Először csak bosszantottak ezek az üzenetek. Hetek óta kaptam őket, mindig más-más időpontban, mindig ilyen semmitmondó, mégis furcsán személyes mondatokkal. „Ne feledd, mennyit érsz!” vagy „A nap végén minden rendbe jön.” Eleinte azt hittem, valami automata küldi őket, de sosem volt benne reklám vagy link. Egy idő után már féltem is – mi van, ha valaki figyel? Vagy csak szórakozik velem?

Egyik este, amikor Dorka már aludt, nem bírtam tovább. Visszaírtam: „Ki vagy? Mit akarsz tőlem?” A válasz szinte azonnal jött: „Csak azt szeretném, ha tudnád, nem vagy egyedül.”

A szívem hevesen vert. Egyedülálló anyaként minden nap harc volt: a munkahelyemen folyton túlóráztattak, az apja pedig évekkel ezelőtt lelépett egy másik nővel. Azóta csak mi ketten voltunk Dorkával. A családom széthullott – anyám már nem él, apám pedig sosem tudott mit kezdeni velem. Barátaim is elmaradoztak, ahogy egyre inkább magamba zárkóztam.

Másnap reggel újabb üzenet jött: „Ma is erős vagy.” Dorka épp a reggelijét kanalazta, mikor észrevette, hogy bámulom a telefonomat.

– Anya, mi baj van? – kérdezte halkan.

– Semmi, csak valaki folyton ír nekem – sóhajtottam.

– Lehet, hogy valaki szeretne segíteni – mondta bölcsen, ahogy csak egy tízéves tud.

Nevettem rajta, de belül összeszorult a gyomrom. Vajon tényleg segíteni akar valaki? Vagy csak játszik velem?

Aznap este eldöntöttem: utánajárok. Megpróbáltam felhívni a számot, de mindig kicsöngött, majd megszakadt. Írtam újra: „Ha tényleg segíteni akarsz, legalább áruld el, ki vagy!” Válasz csak órákkal később jött: „Néha a múltból jön a segítség.”

A következő napokban egyre személyesebb üzenetek érkeztek. „Emlékszel arra a régi piros kabátra?” vagy „A nagymama kertje mindig tele volt orgonával.” Megdermedtem. Ezeket csak nagyon kevesen tudhatták rólam. A piros kabátot anyám vette nekem még általános iskolás koromban. Az orgonabokrok pedig tényleg ott illatoztak gyerekkoromban nagymamám udvarán.

Elkezdtem kutatni az emlékeimben. Ki lehet az? Egy régi barát? Egy elveszett rokon? Vagy… az apám? De ő sosem írna ilyeneket.

Egyik este Dorka odabújt hozzám a kanapén.

– Anya, szerintem nem kell félned. Lehet, hogy valaki csak szeretné, ha boldog lennél.

Megsimogattam a haját. Bárcsak ilyen egyszerű lenne!

Aztán egy péntek este újabb üzenet érkezett: „Holnap találkozhatunk? Ott, ahol utoljára együtt voltunk.”

Azonnal tudtam: ez csakis a régi játszótér lehetett a város szélén. Ott voltunk utoljára együtt anyámmal és apámmal egy családi pikniken – még mielőtt minden széthullott volna.

Egész éjjel nem aludtam. Reggel Dorkával kézen fogva indultunk el a játszótérre. A szívem majd kiugrott a helyéről.

A padon egy idős nő ült. Ősz haja kontyba tűzve, kezében egy régi fényképet szorongatott. Amikor meglátott minket, felállt és lassan odajött.

– Zsuzsi… – suttogta remegő hangon.

Megálltam előtte. Felismertem az arcát – bár az idő megtépázta vonásait –, de azok a szemek… azok ugyanazok voltak.

– Márti néni? – kérdeztem döbbenten.

Ő bólintott és könnyek csillogtak a szemében.

– Tudom, hogy haragszol rám… De amikor anyád meghalt, nem tudtam mit kezdeni veled. Féltem… Elmenekültem. De most már tudom: hibáztam.

A kezem remegett. Ez az asszony volt anyám legjobb barátnője – gyerekkoromban sokszor vigyázott rám. De amikor anyám meghalt autóbalesetben, Márti néni eltűnt az életünkből.

– Miért most? – kérdeztem halkan.

– Mert láttam az újságban a nevedet… Tudtam, hogy egyedül vagy Dorkával. És nem akartam többé elfordulni tőled. Csak nem mertem szemtől szembe állni veled… ezért írtam inkább.

Dorka kíváncsian nézett ránk.

– Te vagy az, aki mindig ír anyának?

Márti néni bólintott és letérdelt Dorka elé.

– Igen, kicsim. Szerettem volna tudni, hogy jól vagytok… Hogy nem vagytok egyedül.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hosszú percekig csak álltunk ott hárman – három generáció sebei és reményei között.

Azóta Márti néni újra része lett az életünknek. Segít Dorkának tanulni, nekem pedig végre van kivel beszélgetnem esténként. Néha még mindig félek – mi van, ha újra elveszítek valakit? De már tudom: néha a legváratlanabb helyekről érkezik a szeretet.

Vajon képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik egyszer elhagytak minket? És vajon hányan élnek még közöttünk olyan titkokkal, amik csak arra várnak, hogy fény derüljön rájuk?