A sógorom titkos kérése – Egy testvéri kötelék próbája

– Zsófi, beszélnünk kell. Most. – A hangja keményen visszhangzott a konyhában, ahol épp a születésnapi tortám maradékát csomagoltam el. A sógorom, Gábor állt az ajtóban, karba tett kézzel, arca szokatlanul komor volt. A nővérem, Dóra, épp a gyerekeket altatta a másik szobában.

A szívem összeszorult. Gábor sosem volt az a típus, aki csak úgy félrehívott volna beszélgetni. Mindig tartottam tőle egy kicsit, talán mert túl sikeres volt, túl magabiztos, túl… idegen. Mégis, Dóra miatt mindig igyekeztem jóban lenni vele.

– Mi történt? – kérdeztem halkan, miközben letettem a tortás dobozt.

– Segítségre van szükségem. De nem mondhatom el Dórának. – A hangja megremegett, mintha szégyellné magát.

Azonnal felkaptam a fejem. – Gábor, én nem… Nem akarok titkolózni a nővérem előtt.

– Kérlek! – szakított félbe. – Ez most más. Ha nem segítesz, mindent elveszíthetünk.

Azt hittem, viccel. Gábor mindig mindent kézben tartott: saját vállalkozás, nagy ház Budán, két gyönyörű gyerek. Mi az, amit ő elveszíthet?

– Miről van szó? – kérdeztem végül.

Leült az asztalhoz, fejét a kezébe temette. – Elrontottam valamit a cégnél. Nagyot. Ha nem szerzek gyorsan pénzt, csődbe megyünk. És… Dóra nem tudhatja meg. Nem akarom, hogy aggódjon.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint egy vödör jeges víz. Az én családom sosem volt gazdag, de mindig összetartottunk. Gábor viszont más világban élt. Most mégis hozzám fordult.

– Mennyi pénzről van szó? – kérdeztem óvatosan.

– Tízmillió forint. – A hangja alig hallatszott.

Felnevettem kínomban. – Gábor, nekem nincs ennyi pénzem! Egy tanári fizetésből élek!

– Tudom – mondta gyorsan –, de van egy lakásod, amit örököltél anyátoktól. Ha eladnád… vagy legalább zálogba adnád… csak pár hónapra! Visszaadom, esküszöm!

A levegő megfagyott közöttünk. Az a lakás volt az egyetlen biztos pont az életemben. Ott nőttem fel Dórával. Ott történt a tűz is tizenöt éve, amikor majdnem meghaltam – ha Dóra nem húz ki a füstből, most nem állnék itt.

– Nem tudom… – suttogtam.

Gábor felállt, közelebb lépett hozzám. – Zsófi, kérlek! Dóra miatt is! Ha minden kiderül, elveszíthetjük a házat, mindent! A gyerekek… Nem akarom őket utcára tenni.

A könnyeim csípni kezdték a szemem. Hirtelen újra ott voltam a lángoló lakásban: Dóra karjaiban, ahogy kirohan velem a füstből. Mindig ő mentett meg engem. Most rajtam volt a sor?

Aznap este alig aludtam valamit. Forgolódtam az ágyban, fejemben Gábor szavai visszhangoztak: „csak pár hónapra”, „Dóra miatt”, „mindent elveszíthetünk”. De mi lesz velem? Ha elbukik az üzlet, én is mindent elveszítek.

Másnap reggel Dóra mosolyogva jött be hozzám kávéval. – Jó volt az este? – kérdezte.

– Persze – hazudtam.

Egész nap azon gondolkodtam: elmondjam-e neki? De ha elárulom Gábort, talán örökre tönkreteszem a házasságukat. Ha viszont segítek neki, veszélybe sodrom magam és azt az egyetlen helyet, ami még összeköt minket.

Este Gábor újra keresett telefonon.

– Gondolkodtál rajta? – kérdezte feszülten.

– Nem tudom… Félek.

– Értelek – mondta csendesen –, de hidd el, mindent visszaadok. Csak most kell átvészelnem ezt az időszakot.

Letettem a telefont és sírni kezdtem. Gyűlöltem ezt az egészet: hogy választanom kell két ember között, akiket szeretek. Hogy titkolóznom kell Dóra előtt, aki mindig mellettem állt.

Végül három nap múlva döntöttem el: segítek Gábornak. Aláírtam a papírokat a bankban remegő kézzel. Amikor kiléptem az ajtón, mintha egy darabot kiszakítottak volna belőlem.

Hetek teltek el. Gábor egyre idegesebb lett; néha eltűnt napokra is. Dóra aggódni kezdett.

– Szerinted Gábor jól van? – kérdezte egy este.

– Biztos csak sok a munka – válaszoltam gyorsan.

De belül emésztett a bűntudat és a félelem.

Egy hónap múlva Gábor eltűnt. Nem vette fel a telefont, nem ment haza éjszakára sem. Dóra sírva hívott fel hajnalban:

– Zsófi! Nem tudom hol van! Mi lesz velünk?

A világ összeomlott körülöttem. Elvesztettem mindent: a bizalmat, a lakást és majdnem a nővéremet is.

Végül Gábor előkerült: kiderült, hogy külföldre menekült az adósságai elől. Dóra megtudta az igazat – tőlem kellett hallania mindent.

Sosem felejtem el azt az estét: ültünk egymással szemben a régi lakás nappalijában (még mielőtt végleg el kellett volna adnom), és csak sírtunk mindketten.

– Miért nem mondtad el? – kérdezte Dóra rekedten.

– Mert féltem… hogy elveszítelek téged is.

Hosszú csend után megszorította a kezemet.

– Mindig te voltál az én kis húgom… De most neked kellett volna megmentened magadat is.

Azóta újraépítettem az életemet: albérletben lakom egyedül, tanítok továbbra is egy zuglói általánosban. Dórával lassan újra közeledünk egymáshoz – de már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Néha azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Megérte feláldozni mindent valaki más hibájáért? Ti mit tettetek volna a helyemben?