Húsz év hazugság – Egy magyar család titkai

– Soha nem akartam gyereket. Csak miattad vállaltam – mondta Gábor, miközben a konyhaasztalnál ült, kezében a reggeli kávéval. A szombat reggel csendje hirtelen szilánkokra tört bennem. A kés megállt a kezemben, félbevágott alma a vágódeszkán. Néztem rá, mintha idegen lenne. Húsz év házasság, egy közös lányunk, Eszter, és most ez.

– Mit mondtál? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.

– Hallottad jól – felelte, és visszanézett rám. A tekintete üres volt, mintha csak az időjárásról beszélne. – Sosem akartam apává válni. De láttam, mennyire szeretnéd. Nem akartam elvenni tőled ezt az álmot.

A levegő megfagyott közöttünk. Az ablakon át beszűrődött a tavaszi napfény, de én csak sötétséget éreztem. Eszter épp az emeleten készült az egyetemi felvételire. Mindig azt hittem, Gábor büszke rá, hogy ilyen okos és céltudatos lányunk van. Most minden emlék új értelmet nyert.

– És most? – kérdeztem végül. – Most miért mondod el ezt?

– Nem tudom tovább titkolni – sóhajtott fel. – Fáradt vagyok. Az utóbbi időben egyre nehezebb volt eljátszani, hogy minden rendben van.

Azt hittem, ismerem őt. Hogy a közös múltunk, a nehézségek, amiket együtt vészeltünk át – anyagi gondok, betegségek, Eszter dackorszaka – mind-mind összekovácsoltak minket. Most viszont úgy éreztem magam, mint aki egy idegen mellett élt le két évtizedet.

Aznap egész nap kerülgettük egymást a lakásban. Eszter délután lejött egy pohár vízért.

– Anya, minden rendben? Olyan furcsák vagytok ma – nézett rám aggódva.

– Csak… fáradt vagyok kicsit – hazudtam neki. Nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki az igazat. Hogy az apja sosem akarta őt igazán.

Este Gábor a nappaliban ült, nézte a híradót. Én a hálószobában sírtam csendben, hogy Eszter ne hallja meg. Az egész életemet hazugságban éltem volna? Vajon minden ölelés, minden közös családi kirándulás csak szerepjáték volt számára?

Másnap reggel Gábor elment futni. Egyedül maradtam Eszterrel a konyhában.

– Anya, tényleg mi baj van? – kérdezte újra.

Ránéztem. A szemében ugyanazt a kíváncsiságot láttam, mint kislány korában. De most már felnőtt nő volt. Megérdemelte az igazságot.

– Apád… tegnap elmondott valamit, ami nagyon fáj – kezdtem óvatosan. – Azt mondta, sosem akart igazán gyereket.

Eszter arca elsápadt.

– Én… én ezt nem értem – suttogta.

– Én sem – feleltem könnyekkel a szememben. – De ez nem rólad szól. Te vagy az életem legnagyobb ajándéka.

Eszter átölelt. Hosszú percekig csak sírtunk együtt.

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor még inkább bezárkózott magába. Egyre többet dolgozott túlórában, hétvégén is eljárt otthonról. Éreztem, hogy távolodik tőlünk, de nem tudtam már visszahozni őt.

Anyámhoz fordultam tanácsért egy délután.

– Tudod, lányom – mondta –, az emberek néha olyan döntéseket hoznak fiatalon, amiket később megbánnak. De attól még felelősséget kell vállalniuk érte.

– De anya, húsz évig hazudott nekem! – tört ki belőlem a fájdalom.

– Lehet, hogy magának is hazudott – felelte csendesen.

Egy este Eszter bejelentette: felvették az ELTE-re pszichológiára.

– Anya, szeretném, ha büszke lennél rám – mondta félénken.

– Nagyon büszke vagyok rád! – öleltem át újra.

Gábor csak annyit mondott: „Gratulálok.” Semmi több.

Aznap este leültem vele beszélgetni utoljára.

– Gábor, mi lesz most velünk? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – felelte fáradtan. – Talán külön kellene folytatnunk az életünket.

A válás gondolata mindig távoli rémálomnak tűnt számomra. Most viszont úgy éreztem: nincs más választásom. Nem tudtam többé bízni benne.

Azóta eltelt fél év. Eszter Budapesten tanul, én pedig újra tanulom önmagamat szeretni és elfogadni. Néha még mindig hallom Gábor hangját a fejemben: „Soha nem akartam gyereket.” De már nem hagyom, hogy ez határozza meg az életemet.

Vajon hányan élnek még hozzám hasonlóan egy hazugság árnyékában? Lehet-e újrakezdeni ötven felett? Ti mit tennétek a helyemben?