„Anya, kérlek, vigyél haza!” – Egy hét éves kisfiú küzdelme az örökbefogadásért

– Anya, kérlek, vigyél haza! – zokogtam, miközben a nevelőotthon rideg folyosóján kapaszkodtam a piros pulóverembe. A nő, akit csak néhány hete ismertem, Zsuzsa néni, lehajolt hozzám, és megsimogatta a fejem. – Dániel, tudod, hogy nem én dönthetek erről – mondta halkan, de a hangjában ott volt valami, amitől még jobban fájt a szívem.

Hét éves vagyok. A nevem Tóth Dániel. Az életem egyetlen pillanat alatt fordult fel: egy reggel még anyával és a testvéreimmel, Rékával és Marcellal reggeliztem a panelkonyhánkban Kőbányán, másnap már egy idegen szobában ébredtem, ahol minden játék közös volt, de semmi sem az enyém. Azóta csak egy dologra vágyom: hogy újra legyen családom.

Az első napokban azt hittem, csak egy rossz álom. Hogy anya majd jön, és hazavisz. De hetek teltek el, és csak néha kaptam tőle egy rajzot vagy levelet. A testvéreimet másik otthonba vitték, azt mondták, így jobb lesz nekünk. De én minden este sírtam utánuk.

A nevelőotthonban mindenki másképp sír. Van, aki hangosan, van, aki csendben. Én inkább magamban. A többiek azt mondják, ne reménykedjek túl sokat: „Itt nem lesz igazi családod.” De én nem tudom feladni. Minden este imádkozom, hogy valaki végre rám találjon.

Egy nap új arcok jelentek meg az otthonban: egy házaspár, akik örökbe akartak fogadni egy gyereket. Mindenki izgatott lett. A lányok gyorsan fésülködtek, a fiúk próbáltak rendesek lenni. Én csak ültem az ágyamon, és néztem a fényképet Rékáról és Marcellról.

– Dániel! – szólt rám Zsuzsa néni. – Gyere le az ebédlőbe! Szeretnének veled beszélgetni.

A szívem hevesen vert. Vajon most végre eljön értem valaki? A házaspár kedves volt: Ildikó néni és Gábor bácsi. Megkérdezték, mit szeretek csinálni, mi a kedvenc mesém. Próbáltam mosolyogni, de közben attól féltem, hogy ha túl sokat mondok magamról, akkor majd nem fognak szeretni.

– Szeretnél hozzánk költözni? – kérdezte Ildikó néni halkan.

– Igen! – vágtam rá azonnal. – Nagyon jó leszek! Megígérem! Csak… csak hadd legyen újra családom!

Azt mondták, gondolkodnak rajta. Napokig nem aludtam rendesen. Minden reggel azt vártam: mikor jönnek vissza? De csak Zsuzsa néni jött be hozzám.

– Dániel – ült le mellém egy este –, sajnálom… Ildikóék mást választottak.

Nem értettem. Miért nem kellek senkinek? Mi baj van velem? Talán mert néha bepisilek éjszaka? Vagy mert nem tudok szépen írni? Vagy mert sírok esténként?

Aztán egy nap levelet kaptam Rékától:

„Szia Dani! Hiányzol nagyon! Én is félek esténként. Marcell is sír néha. De azt mondta az új néni, hogy egyszer majd újra együtt lehetünk. Te hiszel ebben? Én próbálok.”

A levél összegyűrődött a kezemben. Elhatároztam: nem adom fel! Írtam egy levelet az igazgatónőnek:

„Kedves Judit néni! Kérem, segítsen nekem családot találni! Megígérem, hogy jó leszek! Segítek főzni és takarítani is! Csak szeretném, ha valaki szeretne engem is.”

Judit néni másnap behívott az irodájába.

– Dániel, nagyon szép levelet írtál – mondta mosolyogva. – Tudod, sok család keres kisgyereket. De néha félnek attól, hogy ti már sok mindenen keresztülmentetek.

– De én nem vagyok rossz! – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Csak szeretnék valakit megölelni esténként!

Az irodából kilépve hallottam két nevelőt beszélgetni:

– Sajnálom ezt a kisfiút – mondta az egyik. – Olyan ragaszkodó.
– Igen… de ki akar ma Magyarországon három testvért örökbe fogadni?

Akkor értettem meg: nem csak rajtam múlik. A rendszer olyan bonyolult volt számomra, mint egy végtelen labirintus.

Hónapok teltek el. Néha meglátogattak minket leendő örökbefogadó szülők, de mindig mást választottak. Egyre kevesebbet beszéltem. Már csak Réka levelei tartották bennem a lelket.

Egy este Zsuzsa néni leült mellém:

– Dániel, tudod… vannak emberek, akiknek nagyon nehéz dönteniük. De te különleges vagy. Ne add fel!

– De mi van akkor, ha soha nem lesz családom? – suttogtam.

– Akkor is szeretünk téged itt – mondta halkan.

De én tudtam: ez nem ugyanaz.

Egy nap újabb házaspár érkezett: Eszter néni és Tamás bácsi. Nem kérdeztek sokat; inkább meséltek magukról. Hogy Eszter szereti a palacsintát sütni vasárnaponként, Tamás pedig minden este olvas mesét. Megmutatták a kutyájuk fényképét is.

– Szeretnétek egyszer találkozni Rékával és Marcellel is? – kérdezte Eszter néni váratlanul.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Igen! Nagyon szeretném!

Néhány hét múlva mindhármunkat meghívtak hozzájuk egy hétvégére. Újra együtt aludtunk egy szobában Rékával és Marcellel – először hónapok óta. Eszter néni palacsintát sütött reggelire; Tamás bácsi focizott velünk a kertben.

Az örökbefogadás hosszú folyamat volt; rengeteg papírt kellett kitölteniük. De végül eljött a nap: Eszter néni kézen fogott minket az otthon kapujában.

– Most már tényleg hazaviszünk benneteket – mondta könnyes szemmel.

Azóta minden este együtt vacsorázunk; Réka segít teríteni, Marcell vicceket mesél vacsora közben. Néha még mindig félek álmomban; de amikor felébredek, tudom: már nem vagyok egyedül.

Vajon hány gyerek vár még most is arra Magyarországon, hogy valaki végre hazavigye? Miért olyan nehéz meglátni bennünk azt a szeretetet és reményt, amit adni tudunk? Talán egyszer mindenki megtalálja az otthonát…