Anyám árnyékában – Egy magyar nő vallomása a családi kötelességről és önfeladásról
– Zsuzsi, mikor jössz végre? Már megint minden csupa por! – Anyám hangja élesen hasít bele a reggeli csendbe, miközben a konyhában próbálom összeszedni a gyerekek uzsonnáját. A telefon kihangosítva, hogy közben a legkisebbet is szemmel tarthassam, aki épp a macskát próbálja megetetni a tejbegrízzel.
– Anyu, ma nem tudok menni. Délután orvoshoz viszem Ádámot, és még a boltba is kell mennem – próbálom higgadtan mondani, de már érzem, ahogy a gyomrom összeszorul.
– Mindig csak kifogás! Bezzeg én, mikor ennyi idős voltam, már két munkahelyen dolgoztam és még a nagymamát is ápoltam! – vág vissza azonnal. A hangjában ott az a régi, jól ismert szemrehányás, amitől mindig kicsinek és tehetetlennek érzem magam.
Leteszem a telefont, de a fejemben tovább visszhangzik minden szava. A férjem, Gábor, közben csendben figyel. Tudja, hogy ilyenkor jobb nem szólni. Csak egy pillanatra ér hozzám: – Ne hagyd, hogy megint magába szippantson – suttogja.
De hogyan ne hagynám? Hiszen ő az anyám. Egyedül él mióta apu meghalt, és mintha minden nap egyre jobban kapaszkodna belém. Ha nem megyek át hozzá takarítani, főzni vagy csak beszélgetni, jönnek a sértett üzenetek: „Bezzeg a szomszéd Marika lánya minden nap meglátogatja az anyját!” Vagy: „Ha majd én nem leszek, akkor fogod bánni!”
A napom úgy telik el, mint egy végtelen körforgásban: reggelente három gyereket öltöztetek, reggelit készítek, iskolába viszem őket. A legkisebb, Lili még csak négy éves, egész nap velem van. Délután tanulás a nagyokkal, vacsora, fürdetés. És közben ott az állandó bűntudat: nem vagyok elég jó anya, nem vagyok elég jó lány.
Egyik este Gábor leül mellém a kanapéra. – Zsuzsi, ezt nem lehet így tovább csinálni. Látom rajtad, hogy teljesen kimerültél. Nem lehet egyszerre két családot vinni a hátadon.
– De hát mit csináljak? Ha nem megyek át anyuhoz, akkor egész nap hívogat és sír. Ha meg megyek, itthon marad minden munka rám. Nem tudok kettészakadni!
Gábor sóhajt. – Próbáltál már vele beszélni erről?
– Próbáltam… De mindig csak azt mondja: „Te vagy az egyetlen lányom! Ki másra számíthatnék?” És akkor megint ott vagyok: kislányként állok előtte, és próbálok megfelelni.
Másnap reggel újra csörög a telefon. Anyám most nem kiabál, hanem sír. – Zsuzsi, rosszul vagyok… Nem bírok felkelni. Kérlek, gyere át!
A szívem összeszorul. Mindent félredobok: Lilit beültetem az autóba, rohanok hozzá. Amikor odaérek, látom: semmi baja. Csak magányos volt.
– Anyu… ezt nem csinálhatod velem! – tör ki belőlem a kétségbeesés.
– Te nem érted… Egész nap egyedül vagyok! Nincs senkim rajtad kívül! – zokogja.
Hazafelé vezetve Lili hátul már alszik. Én pedig sírok. Mert haragszom rá is, magamra is. Miért nem tudok nemet mondani? Miért érzem azt, hogy ha egyszer nemet mondok neki, akkor rossz ember vagyok?
Este Gábor átölel. – Zsuzsi… muszáj határt húznod. Nem lehet mindig csak adni magadból.
De hogyan húzzak határt annak az embernek, aki életet adott nekem? Hogyan mondjam neki azt: most már az én családom az első?
Egy hét múlva leülök anyámmal beszélgetni. Elmondom neki mindent: hogy fáradt vagyok, hogy szeretem őt, de nem tudok minden nap ott lenni. Hogy nekem is van családom.
Először csak néz rám döbbenten. Aztán megsértődik. Napokig nem hív. Én pedig egyszerre érzem magam felszabadultnak és bűntudatosnak.
Aztán egy este csörög a telefon: – Zsuzsi… hiányzol. De megpróbálok kevesebbet kérni tőled.
Talán most kezdődik valami új. Talán most tanuljuk meg egymást felnőttként szeretni.
De vajon hány magyar nő él még így? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy két tűz között őrlődnek? Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat is megtartjuk?