A vonakodó vő: Egy út a megbocsátás felé
– Nem hiszem el, hogy tényleg ezt akarod, Anna! – csattant fel Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében egy félig megtöltött kávéscsészével. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés, és minden szava úgy vágott belém, mintha csak nekem szánta volna. Anna, a feleségem, csak némán nézett rám, mintha tőlem várná a választ.
Ott álltam a panelkonyhában, ahol minden reggel ugyanaz az illat fogadott: friss kenyér, kávé és valami kimondatlan feszültség. A falakon régi családi fotók lógtak, köztük egy, amin Anna még kislányként mosolyog az apjával – azzal az emberrel, akit sosem ismertem meg, mert már régen elhagyta őket. Ilona néni mindig is úgy viselkedett velem, mintha én is csak egy idegen lennék ebben a lakásban.
– Anyu, kérlek… – próbálta Anna csitítani az anyját.
– Nem! – vágott közbe Ilona néni. – Egy ilyen fiúval? Egy ilyen… – rám nézett, és láttam a szemében azt a régi haragot. – Egy ilyen megbízhatatlan emberrel akarod leélni az életed?
A szavak visszhangoztak bennem. Megbízhatatlan. Talán igaza volt. Az elmúlt években sok mindent elrontottam. Volt idő, amikor munkanélküli voltam, amikor nem tudtam eltartani Annát, amikor az albérletben hónapokig csak zsíros kenyéren éltünk. És ott volt az az este is… amikor részegen hazaestem egy céges buliról, és Anna sírva várt rám.
De most más volt. Most tényleg változni akartam. Az esküvőnk napján mégis úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.
A lakodalomban mindenki mosolygott, de Ilona néni arca merev maradt. A tánc közben odasúgta nekem:
– Ha egyszer megbántod Annát, soha nem bocsátok meg neked.
Ezek a szavak hónapokig kísértettek. Próbáltam megfelelni: új munkát vállaltam egy logisztikai cégnél, túlóráztam, hogy végre saját lakást vehessünk. De minden siker után ott volt Ilona néni kétkedő pillantása.
Egyik este Anna sírva jött haza:
– Anyu azt mondta, hogy sosem leszel elég jó nekem…
Leültem mellé a kanapéra. Megfogtam a kezét.
– Szeretlek. És mindent megteszek érted. De ha úgy érzed…
– Ne! – szakított félbe. – Én veled akarok lenni. Csak… csak olyan nehéz mindig harcolni.
A következő hónapokban egyre feszültebb lett minden családi ebéd. Ilona néni minden alkalommal talált valamit, amibe beleköthetett: „Miért nem veszel fel inget? Miért nem hoztál virágot? Miért nem keresel többet?”
Aztán jött a fordulópont. Anna teherbe esett. Amikor elmondtuk Ilona néninek, először csak némán ült. Aztán felállt, és annyit mondott:
– Remélem, legalább a gyerekednek jobb apja leszel, mint amilyen férj vagy.
Ez összetört bennem valamit. Napokig nem tudtam aludni. A munkahelyemen is szétszórt lettem; egyszer majdnem balesetet okoztam a raktárban. Anna aggódott értem.
Egy este aztán leültem Ilona nénivel beszélgetni. Egyedül volt otthon; Anna a nővérénél aludt.
– Ilona néni… – kezdtem halkan. – Tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Tudom, hogy sokszor hibáztam. De szeretem Annát. És szeretném, ha egyszer elhinné nekem: mindent megteszek érte… és az unokájáért is.
Sokáig hallgatott. Aztán sóhajtott.
– Tudod… az apja is ilyen volt. Mindig ígérgetett… aztán eltűnt.
– Én nem fogok eltűnni.
Nézett rám egy darabig; mintha keresné bennem azt az embert, akiben hinni tudna.
Azóta lassan változott minden. A kisfiunk megszületett; Ilona néni először csak távolról figyelte őt is – de ahogy látta, mennyit törődöm vele, ahogy együtt játszunk a játszótéren vagy altatom esténként, egyre többször mosolygott rám is.
Egy év telt el. Egy vasárnap délután Ilona néni odajött hozzám a kertben:
– Köszönöm… hogy vigyázol rájuk.
Ez volt az első alkalom, hogy elismert valamit bennem.
Most itt ülök a teraszon, hallgatom Anna nevetését és kisfiunk kacaját. Néha még mindig félek attól, hogy újra hibázom – de már tudom: a szeretet és a kitartás mindent képes helyrehozni.
Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? És vajon elég-e az akaraterő ahhoz, hogy újra és újra felálljunk? Ti mit gondoltok erről?