A férjem titkos élete: Egy elfelejtett ebédszámla nyomában

– Hogy lehet az, hogy minden este ilyen jókedvűen jössz haza, Zoli? – kérdeztem egy szerdai estén, miközben a vacsorát melegítettem. A hangomban ott bujkált a gyanú, de próbáltam nem túl élesen fogalmazni. Zoli csak vállat vont, és leült az asztalhoz.

– Jó napom volt, ennyi az egész – felelte, majd a telefonjába temetkezett. Aztán megint az a furcsa érzés: mintha valamit titkolna. Az utóbbi hónapokban egyre többször éreztem ezt. Nem voltak veszekedéseink, nem voltak nagy kirohanások, de valami megváltozott közöttünk.

Az első igazi gyanú akkor ébredt bennem, amikor a közös bankszámlánk kivonatát nézegettem. Mindig is én intéztem a pénzügyeket, Zoli sosem szerette az ilyesmit. Feltűnt, hogy hetek óta nincs levonás a munkahelyi menzáról vagy bármilyen ebédhelyről. Pedig Zoli mindig panaszkodott, hogy mennyire rossz a céges kaja, de mégis minden nap ott evett. Most viszont semmi. Egyetlen forint sem ment el ebédre.

– Ma mit ettél ebédre? – kérdeztem másnap reggelente, mintha csak úgy mellékesen érdeklődnék.

– Hát… szokásos rántott hús krumplival – felelte gondolkodás nélkül.

– És hol etted?

– A menzán, hol máshol? – nézett rám furcsán.

A válaszai túl gyorsak voltak, túl simák. Mintha előre begyakorolta volna őket. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy nyomozó egy rossz magyar krimiben.

Aztán egy pénteken, amikor Zoli elment „munkába”, úgy döntöttem, utánajárok a dolognak. Felhívtam az irodát, ahol elvileg dolgozott. A titkárnő – egy bizonyos Katalin – vette fel a telefont.

– Jó napot kívánok! Tóth Zoltán felesége vagyok. Szeretném megkérdezni, hogy Zoli bent van-e ma?

Pár másodperc csend következett.

– Elnézést asszonyom, de Tóth úr márciusban távozott a cégtől. Nem tudom, hogy most hol dolgozik.

A kezem remegett, ahogy letettem a telefont. Március? Most június van! Három hónapja hazudik nekem minden nap?

Aznap este nem szóltam semmit. Figyeltem őt vacsora közben: ugyanaz a mosoly, ugyanaz a laza beszélgetés. De most már tudtam, hogy minden szava hazugság.

A hétvégén próbáltam összerakni a képet. Vajon miért tette ezt? Miért nem mondta el nekem? Talán szégyellte magát? Vagy félt attól, hogy csalódok benne?

Vasárnap este végül nem bírtam tovább.

– Zoli, beszélnünk kell – mondtam határozottan.

– Mi történt? – kérdezte zavartan.

– Tudom, hogy nem dolgozol már az irodában. Katalin mondta. Miért hazudtál nekem?

Zoli arca elsápadt. Először tagadni próbált, de aztán megtört benne valami.

– Elbocsátottak… Márciusban. Próbáltam új munkát találni, de sehol sem kellettem. Nem akartam terhet rakni rád… Azt akartam, hogy legalább te ne aggódj.

– És miből éltél eddig? – kérdeztem döbbenten.

– Eladtam néhány dolgot… A régi biciklimet, az órámat… Volt egy kis tartalékom is. De most már tényleg nincs semmim.

A könnyeim potyogtak. Nem csak azért, mert hazudott nekem, hanem mert annyira egyedül volt ebben az egészben. Miért nem szólt? Miért gondolta azt, hogy nem bírnám ki az igazságot?

A következő hetekben minden megváltozott. Zoli depressziós lett; egész nap otthon ült és állásokat böngészett a neten. Én próbáltam tartani benne a lelket, de közben bennem is ott volt a harag és a csalódottság.

Anyám persze rögtön megérezte, hogy valami nincs rendben.

– Mi baj van veletek? – kérdezte egyik vasárnap ebédnél.

– Semmi – hazudtam én is.

De aztán egyszer csak kiborultam:

– Anyu, Zolit kirúgták márciusban és három hónapig hazudott nekem!

Anyám csak sóhajtott:

– Fiam… A férfiak büszkesége néha nagyobb bajt okoz, mint gondolnád. De ha szereted őt, most kell mellette állnod.

Igaza volt. De vajon képes vagyok-e újra bízni benne? Vajon lehet-e újrakezdeni egy ilyen hazugság után?

Zoli végül talált munkát egy kis csepeli cégnél. Nem keres annyit, mint régen, de legalább újra van célja. Én pedig próbálom elengedni a múltat és hinni abban, hogy többé nem lesznek titkok közöttünk.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg mindent tudok róla? És ha újra megtörténne… vajon akkor is megbocsátanék?