Hogyan találtam erőt az imában, amikor a családom elfordult tőlem

– Menj innen, Gergő! – apám hangja úgy csattant az étkezőben, mint egy ostor. Anyám csak némán nézett maga elé, mintha a tányérján lévő rántott hús hirtelen sokkal érdekesebb lett volna, mint a fia sorsa. A húgom, Dóri, az asztal alatt a kezem után nyúlt, de gyorsan visszahúzta, amikor apám ránézett. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

Nem tudom pontosan, mikor kezdődött a távolodás köztünk. Talán amikor bejelentettem, hogy nem akarok tovább a családi vállalkozásban dolgozni, hanem teológiát szeretnék tanulni. Apám szerint ez hóbort, anyám szerint szégyen. „Mi lesz belőled, pap?” – kérdezte gúnyosan apám azon az estén, amikor először szóba hoztam. „Nem vagy te normális, Gergő!”

Aznap este órákig ültem a szobámban, bámultam a falat, és próbáltam megérteni, miért fáj ennyire az elutasításuk. Mindig is jó gyerek voltam: kitűnő tanuló, sosem lógtam iskolából, segítettem otthon. De most úgy éreztem, mintha minden addigi erőfeszítésem semmit sem számítana.

A következő hetekben egyre feszültebb lett a légkör otthon. Apám nem szólt hozzám, anyám csak sóhajtozott. Dóri próbált vigasztalni, de ő is félt apánk haragjától. Egy este, amikor már nem bírtam tovább, elmentem a közeli templomba. Leültem a hátsó padba, és először életemben igazán imádkoztam:

– Istenem, ha tényleg létezel, kérlek, adj erőt! Nem akarom elveszíteni a családomat.

Az ima után valami furcsa nyugalmat éreztem. Mintha valaki megsimogatta volna a lelkemet. Másnap reggel újra próbáltam beszélni apámmal:

– Apa, kérlek… csak hallgass meg! Nem akarok veszekedni.
– Nincs miről beszélnünk – vágott közbe ridegen. – Ha tényleg ezt akarod, akkor nem vagy többé a fiam.

A szavak úgy hasítottak belém, mint egy kés. Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem otthonról. Dóri sírva búcsúzott el tőlem a kapuban:

– Ne haragudj rájuk… csak félnek attól, amit nem értenek.

Egy barátomnál húztam meg magam pár hétig. Minden este imádkoztam: hol dühösen, hol kétségbeesetten. Volt, hogy azt kérdeztem Istentől: „Miért pont én? Miért kell ezt átélnem?” De sosem kaptam választ – legalábbis nem olyat, amit vártam.

A templomban egyre többet beszélgettem Farkas atyával. Ő volt az első felnőtt az életemben, aki nem ítélt el. Egyik este azt mondta:

– Tudod, Gergő, néha azok bántanak legjobban, akiket a legjobban szeretünk. De az igazi hit ott kezdődik, ahol minden más elfogy.

Ezek a szavak napokig visszhangoztak bennem. Elkezdtem önkénteskedni a plébánián: segítettem ételt osztani rászorulóknak, beszélgettem magányos idősekkel. Lassan rájöttem: nem vagyok egyedül. Mások is küzdenek – talán nem ugyanazzal a fájdalommal, mint én, de mindenkinek megvan a maga keresztje.

Közben otthon sem javult a helyzet. Anyám néha felhívott titokban:

– Gergő… jól vagy? Hiányzol nekünk…
– Akkor miért nem mondod ezt apának is? – kérdeztem keserűen.
– Ő… ő még nem tudja feldolgozni.

A karácsony közeledtével egyre jobban fájt a hiányuk. Egyik este Dóri írt üzenetet:

„Gergő! Kérlek, gyere haza legalább Szentestére! Anyu is nagyon szeretné… Apa is… csak nem meri kimondani.”

Sokáig gondolkodtam rajta. Végül Szenteste délutánján hazamentem. Amikor beléptem az ajtón, anyám sírva ölelt át. Apám csak állt az előszobában, mereven nézett rám.

– Boldog karácsonyt – mondtam halkan.
– Neked is – felelte röviden.

A vacsora alatt csend volt. Aztán egyszer csak apám megszólalt:

– Gergő… lehet, hogy hibáztam. Nem tudom elfogadni azt az utat, amit választottál… de te akkor is a fiam vagy.

Nem bírtam megszólalni. Csak ültem ott és sírtam – először gyerekkorom óta apám előtt.

Azóta sem lett minden tökéletes köztünk. Vannak napok, amikor újra feszültség van – de már tudom: az ima és a hit mindig ad annyi erőt, hogy továbbmenjek.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy csak Istenhez fordulhatnak? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak is, akik legjobban bántanak minket?